A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáliskola Értesítője az 1886/7-ik tanévről
19 sanak, mig a helyes aesth. nevelés által kifejtett ízlés és értelem azokban is azt látja, mit látnia kell: a valódi szépet. Azonban ez nem igen vihető ki s erővel kivinni akarni, szükségtelen óvatosság volna; mert, ha csak a mű nem czélzatosan készült, hogy az érzékiségre hasson, vagy pedig a tapintatlan szemléltetés nem tereli erre a figyelmet, és legfőkép; ha a növendék eszmeköre alszerü képekkel nincs márbeszeplősitve, a tiszta természet felmutatása lehetetlen, hogy erkölcsileg hátrányos legyen. De még ha ezt valaki kétségbe vonná is, az előbbi körülmény (t. i., hogy a növendék azok szemléltetésétől teljesen nem tartható vissza) valamint az, hogy e művek a szép birodalmában jelentékeny tért foglalnak el, nem tagadható. Nem marad tehát egyéb hátra, mint a növendéket azok valódi élvezésére minél korábban rásegíteni. Épen e nehéz, de szép feladatot kell az aesth. nevelésnek megoldania. Nehéz, a mennyiben a szép lényegénél fogva erkölcstelen nem lehet ugyan, de ez nem zárja ki, hogy az erkölcsiség ellen is föl ne használtathassák; és szép, a mennyiben az erkölcsiségnek leghatalmasabb támasza épen a fejlett m ű i z 1 ó s. Minden mű, mely szép, erkölcsös is; de nem minden erkölcsös szép is a mely pedig szép alakkal egyenesen az érzékiségre akar hatni, már e czél- zatossága miatt sem lehet szép, mert az alak magában csak egyik alkotó eleme lehet a szépnek. 8em a moralizáló, sem a czélzatosan érzékiségre ható mű az aesthetikai kritika előtt meg nem állhat; tehát nevelési eszköz sem lehet; mert a szép nem szorult arra, hogy morális czélokkal kapcsoltassák össze; más felől pedig le van alacsonyitva, mihelyt alszerü czélok elérésére használtaik fel. Ez lehet a művészet termékei megválasztásában a helyes alapelv. Ha nem ezt tartjuk szem előtt, azon szomorú eredményre bukkanunk, hogy az „érettének nyilvánított növendék egy antik szobron, egy Venus-képen semmi egyebet nem lát, mint egy meztelen testet; s nem lesz czélszerü előtte egy ilyen mű szépségeit kiemelni, mert ezzel épen nem kívánatos hatást keltünk benne. Ez az olyan nevelés eredménye, mely „erkölcsös“ és „erkölcstelen* szépet különböztet meg, valójában pedig semmiféle szépet nem ismer. II. Ének. Zene. Az ének és beszédnek abban van végső alapja, hogy az érzésnek természeti meghatározottságánál fogva hangban kell kitörnie. A kettőt lényegileg semmi sem különíti el. A hang maga elvontan magát az érzést tisztán, az őt keltő képzettől függetlenül fejezi ki; míg a szó a képzetet a maga elkülönítettségében. Amint a képzetek mintegy körülzárt, vagy pillanatnyinak nevezhető szellemi mozzanatok, az érzések ellenben a tudalom állapotai, tehát folytonos, vagy legalább huzamos viszonyok: a szók is egészben véve emelkedés és szállás nélküli tagolt actusok, mig a hangok (mindig elvontan 3*
