A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáliskola Értesítője az 1884-5-ik tanévről
24 lelkének jobb fele túlsúlyra vergődik s az ördög, ki most vélt czéljához legközelebb lenni — mint vesztes fél kénytelen hátrálni. Ezt tette Göthe a mondával. Sajnos azonban, hogy a tragédia második része, mely már a költő aggkorában (1831-ben) jelent meg, nem alakitja egy teljes egészszó a müvet. Ide járul még, hogy a sok titokteljes, szimbolikus és allegórikus vonatkozás, melyekből ezen második rész tulajdonképen áll, még inkább csökkenti a mű becsét. Nem a mi feladatunk, ezen annyira dicsért művet szorosabb bírálat alá venni, annyit azonban még is meg kell emlitenünk, hogy Göthe szóban levő tragédiája nem áll minden tekintetben azon színvonalon, melyet egy teljes egészet képező műtől megkívánni szoktunk. Készleteiben tagadhatatlanul a legszebb,*) mit valaha költői zsenialitás teremtett, mint teljes mű azonban ki nem elégíthet bennünket, hiszen megmondta már halhatatlan Eötvösünk, hogy: „Minden irodalmi műnek hatása és állandósága nem egyes részek tökélyeitől és nagyszerűségétől, hanem attól függ, hogy a műnek egyes, bár magában véve csekélybecsű részei felbonthatatlan összeköttetésben álljanak egymással.“ Lássuk már most a Lenau „Faust“-jának tartalmát. Mindjárt a mű elején megismerkedünk Fausttal, ki kétkedései elől a szabad természet gyengéden ölelő karjaiban keres menekülést. Egy magas hegyre ér, midőn az alatta elterülő völgyben megkondul a harang, mi által kételye magasabb fokot ér s felsóhajt: „Ich fühl’s: des Glaubens letzter Faden reisst!“ és feljebb és mindig feljebb hatol a hegy orma felé; már-már a felhők takarják alakját, midőn hirtelen megcsúszva menthetlenül összezuzatnék, ha segítségére nem jönne egy mordtekiutetü vadász, ki őt esésében feltartja s erre gyorsan eltávozik. Most Faust, lakába tér vissza, újra és újra előveszi tanulmányait s valamint az elvesztett tárgyat százszor is egy helyen keressük, úgy ő is — orvos létére — vissza-visszatér a hullák bonczolásához azon reményben, hogy kételyeit el fogja oszlatni. És a mint Wagnerrel, az emberi tudás korlátái fölött vitatkozik, betoppan közéjök Mephiszto, ki még jobban csigázza fel benne emberi gyarlóságának tudatát és különösen arra intve őt, hogy még a vétek árán is igyekezzék az igazságot megtudni, hirtelen eltűnik. A szabad természetben, hová Faust kételyei elől újból is menekült, csak még jobban mardossák szivét a kétkedés mérges fogai s az élet és halál megfejthetlen problémáján elmélkedvén, gúnyosan kérdi a suttogó fáktól: „So sprich, so sprich, verfluchte Säuselbrut ! Sag an: was ist der Tod? Was ist das Leben?“ *) Különösen megható a templomi jelenet.
