Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1940

V. Adatok az 1940/41. iskolai év történetéhez

84 azonban megtorpantunk. Az ott lévő katonák tudtunkra adták, hogy éleslövészet miatt a hegynek ezt az oldalát lezárták. így kénytelenek voltunk útirányunkat megváltoztatni, s eredeti elgondolásunktól eltérően Orfű felől megközelíteni a romokat. A kerülő jó pár kilométert jelentett ugyan, éneklésünkkel, jókedélyünkkel azonban alaposan megrövidítettük. Az a pár óra pedig, melyet — a katonaság elvonulásáig — Orfűn, illetve a mellette levő kis forrásnál, Vízfőnél töltöttünk, kárpótolt minden fáradságunkért. Meredek sziklahasadék mélyén patakocska csobog ingerkedően, tiszta és hűs vízével, melynek csacsogásába belevegyül egy igen találékonyan készített kolomp kattogása. Ezt — a patakvíz erejének ügyes felhasználásával a falusiak készítették, hogy távoltartsák a vetésektől az erdő vadjait. Körülötte erdő, kivénhedt, korhadó fák. Mint sziklahasadékban a havat, úgy felejthette itt az idő az évszázadokból ezt a kis völgyet. Semmi sincs, ami a huszadik század iramára emlékeztetne, A harangszó is — mely kibontatja velünk csomagjainkat — oly különös varázzsal csendül. Elköltjük ebédünket, pihenünk, szórakozunk egy darabig, majd nekivágunk a hegynek. Irtáson, gyalogösvényen, lombsátor alatt visz utunk. Végre megérkezünk. Letelepszünk az elomló, mohos falak árnyékába és hallgatjuk az osztályfőnök urat. Rég letűnt századokról, névtelen hősökről, „elődeiről" beszél. Szavai nyomán lelkünk visszaszáll a múltba; megjelenik előttünk az immár romokban heverő kolostor mozgalmas élete: látjuk a kemény munkától verejtékező barátot, halljuk a zsolozsmák édes muzsikáját. Különös, megmagyarázhatatlan érzés vett erőt rajtunk. Bámultuk a néma köveket, hallgattuk susogásukat és élveztük a romok belsejében lévő áhítatgerjesztő, szent csendet. Végül összegyűltünk a lenyugvó nap aranysugaraitól megkoszorúzott Mária-kép előtt és felcsendült ajkunkon az: Ave Maria . . . Majd lassan — most már a legrövidebb úton — hazafelé ballagunk. Január 27-én Módly Dezső osztályfőnök és Bezzegh Zoltán tanár úr vezetésével megtekintettük a Pécsi Művészi Hét tárlatát. Érdekes és igen tanulságos séta: ízlésünk, szépérzékünk és kritikánk első nagy próbája volt ez. Hiszen két művésztábor, két külön világ érzéseit, gondolatát rejtette, illetőleg tükrözte vissza a képek sokasága. Ennek megfelelően egy óra alatt annyi ellentétes érzésnek, lekicsinylésnek, meg nem értésnek avagy tetszésnek és értékelésnek adtuk kifejezését, mint soha máskor. Az előbbi főleg a „modern" mestereknél volt észlelhető. Természetesen Aba Nóvák Vilmos, Gebauer Tivadar, Benkhárd Ágost képeit főleg Bezzegh tanár úr és Módly osztályfőnök úr útmutatása alapján igyekeztünk szemlélni; így is kevesen voltak, akiknek lelke rezonált a „Megzavart búcsú" halvány színeire vagy akik megértették Istókovics hatalmas vásznát avagy Aba Nóvák „Utolsó ítélet"-ét. Sokkal nagyobb szeretettel szemléltük a régi nagy mestereket: Munkácsyt, Madarászt, Lotzot és Glatz O. kedves képeit. Talán jobban is megértettük ezeket, hiszen többnyire ismertek voltak már előző művészettörténelmi tanulmányainkból. Mindenesetre a tárlat bebizonyította, hogy még fejlődnünk, tanulnunk kell, hogy megérthessük vagy legalább is elfogultság nélkül nézzük korunk remekeit.