Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1939

VIII. Adatok az 1939/40. iskolai év történetéhez

48 városi templomban, ezen a régi és jelenlegi diákok együtt imádkoztak az iskola egykori tanárának lelkiüdvéért. A nagyvakáció elején, július 3-án megrendítő hír érkezett az izabellaföldpusztai cserkésztáborunkból: Zsabokorszky Ferenc, intézetünknek VI. osztályt végzett tanulója fürdés közben a Dunában lelte halálát. Egy jó fiú és testvér helye üresen maradt a szülői házban, egy derék cserkész hiányzik a cserkésztáborból s már nem itt a földön végez jó munkát; az új isk. évben egy példaadóan jóviseletű diák nem jött vissza az iskolába, mely pedig őt annyira várta s melyet ő annyira szeretett. A rajzteremben szép képei, a cserkészotthonban elárvult cserkészigazolványa, tanárai és diáktársai szívében pedig egy ideálisan szép, mélyen vallásos ifjú élet örökszép példája őrzi meg Zsabokorszky Feri emlékét. Júl. 6-án az engesztelő gyászmise után temettük el a pécsi temetőben. Zsabokorszky Ferenc temetése napján este 9 órakor sok szenvedés után visszaadta lelkét Teremtőjének Csongor Károly, iskolánk VII. osztályt végzett növendéke, akiben a szülői ház a jó fiút és szerető testvért, az iskola a kötelességteljesítő, példaadóan viselkedő diákot siratja. Csongor Károly már régóta betegeskedett — súlyos vesebaj kínozta — de e mellett is tanulmányait igyekezett lelkiismeretesen végezni s még az évvégi összefoglalásokon is megjelent, de ereje ekkor már elhagyta. Mélyen vallásos, istenszerető lélek volt, aki türelemmel, csendben viselte szenvedéseit s ezzel szép példát adott mindenkinek, aki közelében volt. Július 9-én kísértük ki utolsó útjára. Április 14-én a halál angyala újra megjelent iskolánk előtt s kiszólította közülünk Erényi Ferenc I. oszt. tanulót. Az év elején boldog örömmel tette fejére az intézeti sapkát s azóta mindig szívesen járt az iskolába, mindig híven teljesítette kötelességét, pedig kis szíve már nagyon beteg volt. Ez a szív egy tavaszi vasárnap reggelen utolsót dobbant. Elment a földi életből; neki már nem szól többé az iskola csengője: az örökéletre hívó harangszó szólította el a jó Isten színe elé, ahol — hiszszük — a kis Erényi Feri szépen mondja el utolsó leckéjét, beszámolván földi életéről. S az Űr szívesen hallgatja meg a beszámolót, mert boldogult kis diákunk hűséges gyermeke volt az Űr Jézusnak: szerette szüleit, testvérét és diáktársait, szívesen szolgált az Űr oltáránál, mint az Ágostontéri templom buzgó ministránsa, és mindig készséges lélekkel engedelmeskedett tanárainak és elüljáróinak. Április 16-án temettük, másnap pedig gyászmisében imádkoztunk lelkiüdvéért. Mindhárom diákunk temetésén az intézet ifjúsága testületileg vett részt, az énekkar énekelt; a gyászszertartást az intézet igazgatója végezte, aki minden alkalommal könyörgő imádságban búcsúztatta el az iskola korán sírba szállt tanulóit. Régi kegyeletes szokásnak tettünk eleget, midőn nov. 24-én a szentmisét iskolánk elhunyt tanáraiért, nov. 20-án a meghalt jótevőkért s nov. 27-én pedig intézetünk minden meghalt diákjáért ajánlottuk fel. A gyászmiséken buzgó szívvel imádkoztunk, hogy az Űr legyen jutalmazója mindazoknak, akik egykor oly közel álltak intézetünkhöz. Nov. 2-án, halottak napján is kegyelettel emlékeztünk meg halottainkról. A hősi halottak intézeti emlékénél a tanári testület és az egész ifjúság jelenlétében az Önképzőkör hódolt azok előtt, akik életüket ál-