Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1938

III. † Werner Adolf dr., zirci apát

III. WERNER ADOLF dr. ZIRCI APÁT 1939. febr. 4-ének szomorúan borongós délutánján érkezett az első riasztó hír a zirci anyamonostorból, hogy Werner Adolf dr. apátúr egészségi állapota aggasztó fordulatot vett. Szerető pécsi fiai könnyes szemekkel, mélyen megrendült lélekkel imádkoztak érette, kérve az Ég Urát, hogy hajlott férfikora még legértékesebb alkotó éveiben tartsa meg Öt jó egészségben, hogy legalább megálmodott gyönyörű terveit mind megvalósíthassa. A könyörtelen Halál, ez a megfellebbezhetetlen kényúr, azonban kapzsi kézzel megragadott drága zsákmányát már nem volt hajlandó elengedni: febr. 5-én bekövetkezett az agónia és későn este melegragyogású szemeit örök álomra hunyta. Mint az atyjukat vesztett gyermekek, megriadva, néma fájdalommal, de igaz szívbeli szomorúsággal sirattuk megmérhetetlen veszteségünket. Cecidit corona capitis nostri, valóban a fejünk koronája hullott alá, sírba szállott a mi szemünk fénye, elárvult a zirci-pilísi-pásztói- és szentgotthárdi egyesített apátságok apáti széke. A Gondviselés így határozott; magához intette: Euge serve bone. .. Öt nem találta készületlenül, csak bennünket! Zokogó lélekkel tekintettünk a gyengéd családfő távozó alakja után, kik elárvultan itt magunkra maradtunk: mi elesettek, kicsinyek, gyengék és simogatásra szoruló gyermekei. Ki fogja biztosan tartani a kormányrudat ezután, ha Rendünk hajóját gonosz szelek hányják-vetik? Ki fog bennünket istápolni e kálváriás élet zordon sorscsapásai és megpróbáltatásai közepette? Ki fog nekünk buzdítást, bátorítást adni úgy, mint Ö tette? A kegyelet kötelességét és az ö dicsőségét akarjuk szolgálni ezzel a pár sorral, melyet arcképe mellé búcsúzóul a hódoló tisztelet és legbensőbb szeretet diktál tollúnkba. Megilletődve teszünk nyilvános vallomást róla, hogy ez a búcsú mindnyájunknak nagyon, de nagyon fáj! Nem tudunk belenyugodni a rideg törvényszerűségbe, hogy az emberi erőnek, életnek és energiának, mégha apostoli buzgalomból fakad is, véges határa van; hogy a világmindenség vérkeringése sírban, földben, vízben, levegőben, testekben, lelkekben soha nem áll meg; hogy az élet ritmusa a „panta rei" törvényéhez igazodik ... Inkább ad enyhítő balzsamot sajgó szívünk nyitott sebeire az a tudat, hogy amikor a Halál misztikus fönségében utolsó utadra indultál, mint az élet vándora és kopogtatásodra