Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1937

II. Az Eucharisztia tiszteletének fejlődése

8 Pál oly szépen kifejti ezt a korintusiakhoz írt első levelében: ,,Mert egy test vagyunk sokan, mindnyájan, kik egy kenyérben részesülünk." (I. Cor. 10. 17.) A szeretetnek ez a nagy szentsége, mely abban múlja felül a többit, hogy általa nemcsak kegyelmet, hanem magának a kegyelemnek szerzőjét, Krisztust is magunkhoz vesszük, a coenaculumból, az utolsó vacsora terméből indul ki hódító útjára. Hódító útjára, mert azon emlékezetes vacsora óta lassankint az egész világot bejárja, meghódítja s az emberek nem mehetnek el mellette közömbösen; vagy alázatos imádóivá válnak, vagy pedig gyűlölettel fordulnak vele szembe, mint ahogy ez általában Krisztus személyével is történik, hiszen e kettő egy. Akarva, nem akarva a világtörténelem középpontjává válik. Desiderio desideravi hoc pascha manducare vobiscum, antequam patiar. (Lc. 22. 15.) Vágyva vágytam e húsvéti bárányt elkölteni veletek, mielőtt szenvednék, mondotta az Üdvözítő. És az apostolok voltak a legelsők, akik az isteni szeretet eme megfoghatatlan megnyilvánulása előtt hódoltak, talán még kissé félénken, értelmetlenül, de mindenesetre szívük egész melegével, hevével. Megfoghatatlan volt számukra ez a megrendítő istenközelség, vagy még jobban mondva, mintegy istennétevés, hiszen Krisztus teste és vére felszívódott az övékbe. Azaz, hogy mégsem. Nem Krisztus változik át a mi testünkké és vérünkké, amint ez más tápláléknál előfordul, hanem ez a mennyei eledel minket változtat át; Krisztus lénye asszimilál minket e szentségben, minket emel fel, minket változtat át lelkivé, lelkibbé. Az apostolok szemében az Oltáriszentség mindig egybekapcsolódott a másnap bekövetkezett véres keresztáldozattal. Az Eucharisztiában legfőképp a bűneinkért feláldozott isteni bárányt látták és az Ür halálára emlékeztek. Ennek így is kellett lenni. Hiszen az Ür maga mondta, hogy valahányszor ezt tesszük az Ő emlékezetére, halálára emlékszünk, míg újra el nem jő. Az apostolok lelki világának központjában pedig mindig a mi vétkeinkért szenvedő és meghalt Üdvözítő áll. Innen van, hogy az apostoli időkben és utána az első évszázadokban az Eucharísztiát mindig a szentmise keretén belül ünnepelték, tisztelték. Ezekben az első századokban még nem találjuk meg az Eucharisztia tiszteletének azokat a külső megnyilvánulásait, amelyek a jelenlegi időt jellemzik, de vakmerőség és egyben az igazságnak meg nem felelő volna állítani, hogy azokban az időkben nem volt meg oly mélyen az emberek lelkében az Eucharisztia tisztelete, mint most. A körülmények, a környezet, a történelmi adottságok is akadályozták a külső tisztelet ama megnyilvánulásait, amelyekkel most tiszteljük az Oltáriszentséget. Amint említettem, az első századokban a főhangsúly az Eucharisztián, mint áldozaton, nem pedig mint a köztünk lakó Istenemberen volt. De ez csak külső körülmény, nem lényegbevágó. Az első keresztényeknek még nem voltak templomaik, hol külön végezhették volna szertartásaikat, amelyek még amúgy is egészen egyszerűek voltak. Imádkozni a jeruzsálemi templomba, vagy vidéken a zsinagógába jártak. Csak a kenyértörésre, mely a szentmisének legősibb elnevezése, jöttek össze külön helyiségbe, terembe. Az üldöztetések idején, a római birodalomban pedig bujkálva, titokban, szinte lopva tudták csak a szent áldozatot bemutatni. Hányszor kellett félniök, aggódniok, hogy a Leg-