Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1934

1. Kiss Albin: Vass Bertalan dr.

12 lett a magyar pedagógiai berendezkedésnek s e tekintetben oly ideális típust kristályosított ki magában, aminővel a közoktatás mezején a legritkább alkalmakkor vau módunkban találkozni. Aki a törvények szellemét van hivatva képviselni akár az iskolában, akár a közélet bármely mezején, sohasem tölt be irigylendő szerepet. A hibák s ballépések kutatása mintegy habituális tulajdonává válik s ezen a réven sok fájdalmas élmény jut osztályrészéül az érzékeny természetek reakcióiban. Vass Bertalan annak ellenére is, hogy'bizonyos hideg méltósággal repraesentálta az iskolai törvényeket, nagy általánosságban sohasem panaszkodhatott arról, hogy őt alattvaló részéről idegenkedő érzés vette volna körül. Szorgalmazta a törvények megtartását, de mindig — ahogy kezdetben megígérte — „a méltányosság szelídségével". Szavában, modorában némi kimértség uralkodott, de lelkének alapjósága s szeretete keresztültört a látszólagos jégfalon, amely őt gondozottjaitól elválasztotta. Hogy a tanári testületekben minő visszhangot keltett az ő működése, igen élénken tanúsíthatja az a díszalbum, amellyel a nagyváradi tankerület tanárai búcsúzásukkor megajándékozták. Minden intézete külön remekbe készült műlapon tolmácsolta iránta szeretetét s ragaszkodását. Mélységes meghatódottság nélkül azokat a leveleket sem lehet olvasnunk, amelyeket nyugalombavonulásakor a székesfehérvári tankerület igazgatóitól s tanáraitól kapott. Drága tanújelei ezek annak a szeretetnek s adminisztratív bölcseségnek,amellyel hivatali tisztjét mindenkor kezelte. A tanulókkal, szemben bizonyos szempontból a régi tanári típus megtestesítője volt. Azok a komoly gondolatok és problémák, amelyek a lelkét eltöltötték, némikép akadályai voltak az ő hétköznapi kedélyvilágukhoz való közelereszkedésnek. Ennek természetes folyományaként az ifjak mindig csak a tanárt, azelüljárót vették benne észre az öregebb testvér, vagy atyai jóbarát helyett s bizony sok szívszorongással közeledtek feléje hivatalos ügyeik elintézése végett. Csak hosszabb idő multán alakult ki vele szemben a helyes értékítéletük. Észre kellett venniök, hogy, amikor az iskolát látogatta vagy a vizsgálatokon elnökült, minő végtelen türelemmel s szeretettel hallgatta meg a feleleteiket s kedvező tapasztalatairól miliő jóságos atyai érzülettel tudott számot adni. Arról meg a tanárok tehetnek bizonyságot, hogy az ifjak minősítésekor minő szerepet játszott nála az irgalom s a könyörület. Valóságos küzdelmet kellett vele vívniok időközön kint, hogy ez a nemes emberbaráti érzület háttérbe ne szorítsa a köteles igazságérzet érvényesülését. ... Mikor a nizzai őshírű temetőben bolyongott, a halottaknak állított emlékművek mélységes hatást gyakoroltak szívére, szellemére. Mikor el kellett szakadnia tőlük, ezeket a szavakat jegyezte be naplójába: „A bolygónak örök szava kong a fülembe: Tovább! Tovább! A megkezdett pályán nincs megállapodás. Mozgás az élet, amely sietve fut a beláthatatlan vég felé. A kifáradt test, a lélek nyugalomra dől, ha megjő az éj, hogy erőt merítsen a további küzdelemre. S ha a természet titkos szavára ú jra éled, ismét csak ezeket a szavakat percegi fülébe az óra lengése: Tovább! Tovább! Azután fárad, verejtékezik, hogy tovább haladjon vándorútján az Ígéret földje felé... Ha jön majd a temetési nap, az egyén már nem hallja többé a kétségbeejtő s felemelő szózatot, de zúgni fog a harang tompa éneke: Tovább! Tovább! A síron túl van az igazi élet, a vigasztalás örök napja." Elcsendesült hát reá nézve is az átmeneti lét sürgető szózata. Az élet vándora célhoz ért. Amit itt a földön kontemplált a hit tükrében, arról tapasztalatból van módjában meggyőződnie. Adja a Magasságbeli, liogv a túlvilági létben ne hallja meg újra ezeket az igéket: Tovább! Tovább! — s lelkének esetleg le nem vezekelt gyengeségei ne nehezítsék meg az igazi élet, az örök vigasztalás tengerébe való belemerülését! Kiss Albin.