Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1934

5. Kiss Albin: Középiskolai problémák.

28 az emberi élet horizontján, a maga természeténél fogva nem csak a kalobiotika kialakítására nem alkalmas, hanem egyenesen a legridegebb önzésre ad ösztönzést. A társadalom nagyszerű formája ngyanis akkor sem szenved csorbát, ha a keréknek ama küllői, amelyek most a sárba érnek, a magasba lendülnek. A laikus katekizmus szóban forgó tételének érvényesítése a felnőtteknél is súlyos akadályokba ütközik. De mit kezdhet ez a rendszer a gyermekkel, akinek szelleme — a legkedvezőbb anyagi milieu fennforgása esetére is — tires lap; akinek képességeit csak lassú és fokozatos gyakorlás által lehet csak az embriókorból kidajkálni, hogy a komoly szemlélődésre alkalmasak legyenek? Itt tűnik ki legjobban a modern immanens elméletek gyengesége. Hisz az ember fizikailag sokkal előbb képes elkövetni a bűnt, mint mikor az eszét az ideák rendszeres kapcsolatára felhasználni tudja. (Oeu. c. p. 46). Mit csinálnak vele a szociális katekizmus képviselői? Rábocsátják talán a vegetatív erők áramára mindaddig, amíg a kinyílott értelem át nem veheti a belső világ autarehikus igazgatását? Hisz ezen idő alatt akkora lelki rombolódások következhetnek be, hogy azokat a legnagyobb akribiával dolgozó nevelői munka sem teheti többé jóvá. Ám ha az értelem világossága ki is gyúlad, akkor is tévedés lenne azt hinni, hogy a puszta értelmi felvilágosítások elégségesek lesznek a morális karakter kialakítására. Az értelmi fogalmak magukban véve hideg képek s a maguk egyoldalúságában nélkülözik azt az inspiráló erőt, amelynek Ttövetkezetes és intenzív munkája nélkül erkölcsi jellem kialakulásáról álmodni sem lehet. Mennyire más — így folytatja Necker — a vallásos erkölcstan világa! „Ez az egyetlen, amely a meggyőzés munkáját szinte villámszerű gyorsasággal tudja elvégezni. Ugyanakkor, amikor megvilágít, meg is indít. Hisz az Isten nevében beszél, aki iránt oly könnyen s természetszerűleg ébred fel a tiszteletérzet. Az Ő hatalma ugyanis mindenki számára egyforma közvetlenséggel megnyilatkozik, legyenek azok együgyűek, vagy műveltek, gyermekek, vagy meglett emberek." (Oeu. c. p. 47.). Próbáljunk csak rágondolni egy praktikus példára, hogy észrevehessük azt a nagy különbséget, amely a vallás-erkölcsi törvény s a szociális katekizmus szabványai között a ható erő szempontjából fennforog. Mikor a Tízparancsolat ezen tétele: „Ne lopj!" megcsendül a fülünkben, akaratlanul is rágondolunk arra a uiagas Lényre, akinek eszmei és érzelmi képét a természet minden jelensége mélyebbre vési a lelkünkbe s akitől a szóban forgó rendelkezés is származik. A rövidke parancs egyszerre imponáló tekintéllyel jut közel a mi lelki világunkhoz. Mikor azonban a politikai bölcselet óhajtja a szívünkre kötni ugyanazon rendelkezést, szinte véget nem érő elméleti leckét kell hozzá fűznie az emberi sors egyenlőtlenségéről, a társadalmi rend belső szerkezetéről, a magántulajdon mibenlétéről; fel kell kutatni a parancs foganatosításának motívumait s megcáfolni az ellenvetéseket. De ugyanekkor le kell számolni avval a gondolattal is, hogy az argumentáció merő emberi tekintélyre támaszkodik s egy eredeti képességekkel megáldott értelem azt minden pillanatban a maga ítélőszéke elé idézheti. Ez a kritika ad absurdum vitt következtetésnek tetszik. De nem térhetünk ki előle, mert a szociális katekizmusnak a köz- és magánérdek harmóniájának szorgalmazása szinte az egyetlen alaptétele. Nem számolnak eléggé a pszichológiai törvényekkel s az emberi természet berendezettségével azok, akik az ő értelmi elmélkedéseik útjain andalogva mellőzhetőnek vélik a tekintélyi elvet az emberi sors intézésénél. Necker főleg az ifjúság neveléseért aggódik igen élénken s a következő szavakban ad energikus kifejezést az ő meggyőződésének: „Hogy az ifjúság az ő viharzó napjain egyéni