Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1932

Baumgartner Alán dr. 1889—1933. 1933. február 9-én kísértük el utolsó útjára Baumgartner Alán dr.-t, intézetünknek tízenhat éven keresztül nemes buzgalommal tevékenykedett, gyengéd lelkű hittanárát. Két évvel ezelőtt szakadt el tőlünk. Abban a hitben búcsúztattuk el őt, hogy enyhébb foglalkozási körben helyre fog állni megrendült egészsége s tovább szövögetheti annak az értékes, rokonszenves életnek fonalát, amelynek legtöbb maradandó emlékét a pécsi reálgimnázium ifjúságának lelkülete őrzi. A Gondviselés másként határozott felőle. Csak negyvenhárom évet szánt neki itt az átmeneti létben s most abból a tisztább, boldogabb világból tekinthet csak vissza erre a patinás, ősi iskolára és a Mecsek-aljai kedves városra s halk, de annál intenzivebb imával folytathatja azt a hivatást, amelyet közöttünk félbenhagyott. Emberek lévén, mindig fáj a válás azoktól, akiket szerettünk. Ez a belső megmozdulás természetünkkel együtt kapott, szinte ösztönös tulajdon. Bizonnyal nem veszi hát tőlünk rossz néven a Magasságbeli, lm melanchóliával tudunk csak utánamerengeni egy férfikora virágjában kettétört életnek. De úgy érezzük, hogy ez az egyetlen seb is, amelyet a Megboldogult ejtett rajtunk, a helyett, hogy eltávolítana, még közelebb visz hozzá bennünket. Csak meg kell tisztítanunk egyéni érzéseinket a lázadó elemtől s a hit és remény szárnyaira kell bocsátkoznunk, szükségképen megédesedik a fájdalmunk. Elköltözése nagyszerű ujjmutatás lesz számunkra egy olyan világ felé, ahová mindnyájan tartunk s ahová ő csak előrement, hogy — ha szabad a gyarló embernek így beszélnie — az ő szíve melegét is odakölcsönözze a mi jövendő lakásunk barátságosabbá-tételére. A világról s annak bölcs berendezéséről szerzett tapasztalataink azt súgják nekünk, hogy — aki egyszer megszületett — igazában nem halhat meg többé sohasem; hogy azok az erősugarak, amelyek leikeinkből kiindulnak szeretteink átölelésére, a halállal csak meghosszabbodnak, de végelemzésben mégis célhoz érnek. Ebben a meggyőződésben még jobban megerősödünk, ha egyéniségére esik a tekintetünk. Alázatos, egyszerű, minden rejtettebb szövevény nélkül való jellemnek ismertük őt. Szemeiben, modorában benne volt az ő egész lelke. Ügy éreztük, hogy a szeretet s a gyengédség képezték az ő szívének uralkodó áramát. Az ilyen berendezettségű lélek a csírában tudja mindenkor elfojtani az alacsonyabb természet mélyéből felszínre kívánkozó hátsó gondolatokat. Mint ember s tanár, kedvvel merült el az ő hivatáskörébe vágó problémák tanulmányozásába, s nemes erkölcsi bátorsággal tárta fel s képviselte idevonatkozó, diagnosztikai ítéleteit. Ámde ugyanakkor sértődöttség nélkül fogadta az övétől eltérő véleményeket s készséggel használta fel azokat az ő egyéni felfogásának korrekciójára.