Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1932

a tiszteletreméltó erőfeszítésekre, amelyeket a nevelők fejtenek ki a gyermeki lélek valamelyes birtokbavétele kedvéért. Nem lehet állítani, hogy a felsorolt módszerek a lélek-megismerés szempontjából teljesen eredménytelenek volnának. Meg kell azonban állapítanunk, hogy alig van nagyobb jelentőségük, mint egy keskeny ablakrésen besurranó fénysugárnak. Jók arra, hogy a belső világ egyes vontkozásaira némi világosságot vessenek: ám a lelket a maga egészében továbbra is meghagyják hétpecsétes misztériumnak. A szorosabb értelemben vett tudományos megfigyelések mintegy pillanatfelvételeket készítenek a meglevő életadatokról. Hálával fogadjuk ezeket is, mert a lélekismerés területén némi gazdagodást jelentenek számunkra. Minthogy azonban a nevelés axiologikus elvekkel dolgozik s arra, ami van, azért vagyunk kíváncsiak, mert a tekintetünk azt keresi, aminek lennie kell vagy kellene: az adottságok keresztmetszetének ismeretében nem találhatunk megnyugvást. A nevelés munkájában az eleven működésben levő, domináns életerők ismeretére van szükség, amelyek a maguk nagy, termékenyítő hatalmával létrehozzák mindazt, amit a tudományos módszerek méricskélni szoktak. Alig képzelhető tárgyilagosságra való törekvő pedagógus, aki a szerző diagnosztikájához egész lélekkel ne csatlakoznék. Igen, de ezek a megállapítások nem vezetnek-e pesszimizmusra? Nem törik-e le azt az áldozatos buzgalmat, amellyel a pedagógusok az egyéni lélek várát bevenni igyekeznek? A szerzőtől távol áll minden ilyen természetű szándék. Ha egyéb cél nem lebegett volna a szemei előtt, mint az, hogy a csüggedés apostola legyen, nem szentelt volna oly hatalmas arányú erőket műve megírására. A régi módszerek helyett újat, célra-vezetőbbet ajánl. Nem destruktiv, de erősen konstruktiv az a gondolat, amely őt műve megírására serkentette. Minthogy a külső milieuből az egyénre irányzott szemek nem nyújtanak pontos és biztos tájékoztatást a belső világ erőáramlásairól, alig marad egyéb választásunk, mint az, hogy a megfigyelés alatt álló mikrokozmosz urától, souverainjétől, azaz a nevelendő egyéntől reméljünk erre nézve felvilágosítást. Igen, de miképen érhetjük el azt, hogy ez az önálló kisvilág maga leplezze le magát előttünk? A szerző itt elvileg ugyanazt az eszközt találja célravezetőnek, amelyet az Egyház immár két ezredéve alkalmaz a lelkek megnyerésének munkájában: a szeretetet, a nevelés alatt álló egyén iránt tanúsított, természetfölötti alapon nyugvó szimpátliiát, amely egyedül képes bizalmat s közlékenységét fakasztani az emberi lélekben. Nem érdektelen dolog észrevenni, mekkora kerülő-utakat kellett megtenni a pedagógiának, hogy azután — az önerőkre-hagyottság tehetetlenségét belátva — újra visszazökkenjen az örök értékek kerékvágásába. A szerző módszere, amelyet a második kötet második részében ismertet, egy nevezetes lényegi gondolatra támaszkodik. A nevelés alatt álló egyént nem csupán megismerési tárgynak tekinti, hanem személynek, aki a környezet révén hozzájutó benyomások közepette is souverain marad s akinek kooperációja nélkül nevelői munkáról szó sem eshetik. Felhasználja az előrebocsátott vizsgálódási módszereket is, mert a lélek megismeréséhez a legkisebb árnyalati vonások is közelebb segítenek bennünket. Ámde az itt nyert eredményeket csak előtanulmányoknak tekinti. A nevelés igazi munkája ott kezdődik, amikor a nevelő fel tudja venni a komoly vitális kapcsolatot a nevelendő egyénnel. Már az első szempillantásra is észrevehető, hogy ennek a lelki érintkezésnek felvétele minő magas és súlyos feltételeket ír elő a nevelő személyes tulajdonait illetőleg. A szerző szavai szerint „tudás, egyenesség, komolyság, válogatásmentes egyetemes szeretet, fölényes erkölcsiség" (II. 243.) képesek csak a pedagógia terein számbavehető eredményeket felmutatni. Ezeket a vonásokat sok egyébbel lehetne még kiegészíteni, hogy előálljon az a magasabb-rendű, varázslatos egyéniség,