Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1929

25 fordítja. De bármily nagy is a tudás, holt tőke leszen, ha lelkünket nem élteti, nem nemesíti. A modern iskolának ki kell szabadulnia abból az elfogultságból, amely a tudást tartja a legnagyobb értéknek. A jellem az élet legnagyobb kincse. A tudás csak akkor igazi érték, ha a jellem szolgálatába szegődik... A legfőbb nem a gondolat, hanem a tett; nem az ismeretek halmozása, hanem az emberi méltóságnak megfelelő, szép, harmonikus élet. Az iskola csak akkor leszen a kultúrának szent helye, ha a szivet s az akaratot legalább akkora gonddal műveli, amilyennel az észt..." (1922. aug. 30.) Az a mód, amelyen ez az igazán értékes műveltség visszatérhet a lelkekbe, ugyanaz lesz, mint amelyet az emberiség patinás, ősi történelmében tapasztalunk. A valláserkölcsi eszményeket kell ismét felvonultatni a belső világ legmagasabb pontjára; az Isten gondolatának kell újra elfoglalnia a lélek oltárán az őt megillető helyet. Csak így remélhető, hogy érzéseink megtisztulnak, az állatember háttérbe szorul, emberi felelősségünk öntudata visszatér.. . Érdemes figyelembe venni, hogy Buzássy Ábel minő felfogást tanúsít a háborús időket követő pedagógia szellemével szemben. Készséggel elismeri, hogy a nevelési rendszereknek le kell vonniok az előrement idők tanulságait. Aggodalmaskodik mégis a testi kultúrának túlságba menő térfoglalása miatt, amely károsan befolyásolja a régi középiskolai ideált A mérsékelt testgyakorlatoknak, a sportnak szívesen enged teret a nevelés munkájában, de modern középiskolai életünket mégsem kívánná a spártai arénákkal felcserélni. Teljesen osztja e tekintetben a rend apátjától, Werner Adolf dr.-tól, a testnevelés ügyében kibocsátott, óvatosságra intő rendelkezést, amely az új tenterv által bevezetett s a társadalom széles köreiben tetszéssel fogadott változásokban a szellemi kultúra bizonyos mérvű eklipszisét látja. III. Aki Buzássy igazgatót nap-nap után a pécsi szőllőhegyek közé kisétálni látta, könnyen jutott arra a gondolatra, hogy talán a természet szeretete vagy épen valamely kedves baráti kör vonzza öt oly ellenállhatatlan erővel oda. Igaz, kedvelte a természetet. Nem talán valami szubtilis, lelkes esztétikai érzésből eredőleg. Egyszerűen öröme telt a kertészkedésben s érdeklődéssel szemlélte facsemetéinek fejlődését, szőllőveszőinek, rózsabokrainak eleven életbe való szökkenését. Az is kétségtelen, hogy, mint vérbeli társadalmi ember, szívesen időzött jóbarátjai körében. Ha ott, szőllei magányában felkeresték, egész viselkedéséből láthatólag boldog házigazdának érezte magát. Hogy azonban végelemzésben nem a szórakozási vágy volt az ő indítóereje, mutatja az a tekintélyes kézirathalmaz, amely utána fennmaradt s amely túlnyomó részben az ő szőllei magányának gyümölcse. Szívesen alkalmazzuk itt reá Cicero szavait, amelyeket P. Scipio ajkára ad: Ipse iure de seipso praedicare poterat nunquam se fuisse minus otiosum, quam cum maximé otiosus videretur. Kivált mikor az a megtiszteltetés érte őt, hogy előbb az Erzsébet-tudományegyetem egyik filológiai tanárának helyettesítőjeként töltsön be nehéz munkával és felelősséggel járó hivatást; utóbb pedig, mint a tanárképző-intézet tanára, vesse latba szellemi erőit az ifjú nemzedék kiképzésénél: szinte rákényszerült, hogy házfőnöki s gimnáziumi igazgatói gondjaiból egy kissé kiszakítsa magát s keresse a szellemi munka eredményes gyakorlásához nélkülözhetetlen csendességet, valamit azokból a védett helyekből, amelyeket Vergilius a méhrajok tenyésztésére előír. A természet szépségei s kellemei ezen munkakörben sem hiányoztak nála, de idegen lelkek tükrében szemléli s élvezi azokat. A társaságot sem nélkülözi, de ez a régi, kilobbant klasszikus szellemekből alakult s írásaiból látjuk, hogy nem kisebb örömet szerzett belső világának, mintha eleven porhüvelyben élő egyének zsibongtak volna körülötte. Tanácsos lesz ezt a lelki milieu-t is kissé szemügyre vennünk, hogy Buzássy 4