Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1913

A pécsi gimnázium története

tójának szemei szeretettel pihennek meg rajta : ámde bajosan vehették észre, hogy Inczédy lelkében a hivatalos kötelmek oly módon forradnak össze emberi, egyéni eszme- és érzésvilágával, mint ahogy közvetlen bizalmasai erről tudomást szerezhettek. „Higyjék el nekem," — mondotta egykor rendtársainak — „reggel, mihelyt felébredek, legelőször is tanítványainkért imádkozom." S erre a könnyei kicsordultak. A jelenlevők egyike, M. G., azt írja róla : „Ezt a jelenetet sohasem fogom elfeledni. Ekkor volt előttem a legnagyobb."

1 Az atyai s az anyai érzések valami kedves vegyüléke él az ő szivében az intézet tanítványai iránt. Lelki nemesedésük, szellemi sikereik azok a vágyak s remények, amelyek éltetik. Botlásaik, kikiütköző gyengeségeik azok a csalódások, amelyek a legmélyebben tudnak beleszántani érzékeny szivébe. Az ő egyéniségét ismerve, mikor harminc éves tanári jubileumán a hivatalos hatóságoknak, a szülőknek, a tanári kar tagjainak osztatlan szeretete, ragaszkodása nyilatkozik meg iránta, úgy érezzük, hogy az ő gazdag érzelmi világa akkor zendül meg a legédesebben, a legharmonikusabban, amikor az ifjúság szónoka „Kedves Atyánk"-nak szólítja őt. A jóságnak az lévén a természeti tulajdona, hogy minden irányban szétárasztja magát — bonum est diffusivum sui —, Inczédy lelkülete a tanári testületnek is mintegy felmelegítő, átvillamozó ereje. Nincs kellemesebb megnyugvása egy soktagú testületnek, mint, ha vezetőjükben valamíképen megtudják érezni egy önzetlen atyai vagy mondjuk testvéri szívnek dobogását. Átjárja leikeiket egy kellemes otthonnak lebilincselő édessége s lelkeik erői mintegy natívus hajlandósággal kristályosodnak ki ama szellemi központ körül, amelyet elüljárójuk képvisel. Mikor a tanári testület — régi jó bajtársának, Gyikos Péternek, szavai által megérteti Inczédyvel, hogy a fizikai törvények némikép a lelkek világában is érvényesülnek ; hogy az ő nemes szívének az energiája, amelyet a tanári testület felé sugároztat, nem veszett el, hanem viszontszeretet formájában él tovább, Inczédy egyszerű szavakban, de mély ünnepi érzések között konstatálja, hogy ő csak az ő előképének, a természet fölötti szellemnek a ragyogását igyekszik tükröztetni a maga törékeny erőivel. Szerény szavai nagy igazsággal derítik fel a titkot, amellyel a szíveket megnyerni, a vezetése alatt álló lelkeket eggyé forrasztani képes vala. Hiszen pályája, életelvei, amelyeket szüntelen kontemplál, azt mutatják, hogy nála az alap' V. ö. Békefi: Inczédy Dénes emlékezete, Bp. 1901. 14. 1,