Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1912

Iskolai közlemények az 1912/1913. tanévről - VIII. A tanintézet 1912—13. évi története

116 szavakra volna szükségem, s ha tán a marathoni hősök felett beszélő Perikies tehetségével bírnék is, a szó hatalma még akkor sem fedné a nemzeti katasztrófa nagyságát, mely ezen a széles síkon lejátszódott, hanem a néma ékesszólás legnagyobb művészeire, könnyekre volna inkább szükségem, könnyekre, minőket Themístokles sírt a marathoni oszlopnál, Julius Caesar Herakles szikláinál vagy Marius Karthago romjain . . . Fájdalmas pedagógiai feladat az, magyar ifjúság, hogy amikor eleven tanulságokat akarunk a lelkedbe sugároztatni, nem állíthatunk ezredéves életünk megkövült díadalárkádjai alá, nem vezethetünk nagyszerű dómokba, kő- és ércemlékeket őrző beszédes pantheonokba, melyeknek misztikus kőrengetegeí lehelnék a régi nagyság és áhítat érzelmeit, honnan a magyar géniusz sugallatai szólnának lelkedhez. Vértanú népnek gyermekei vagyunk mí, vagyont, vért, életet áldozatúl hozó atyák bús ivadékai, örökségünk a költő szavai szerint egy szentelt fájdalom, mellyel történelmi síremlékeinkhez zarándokoskodunk. Ezzel a szentelt fájdalommal jöttünk ide is, kedves ifjak, a mohácsi csatatér áldozatúl esett hőseinek emlékéhez, hogy kegyeletünk adóját lerójjuk nemcsak ama hazafias közérzés szerint, melyet a keresztény Magyarország itt vértanúkká avatott valamennyi hősei iránt érzünk, hanem azon szorosabb kapcsolatnál fogva is, mely a szülőföld s talán vérrokonság szerint is örökös kegyelettel fűz bennünket ahhoz a mártirifjúsághoz, mely Pécs városából és Baranyavármegyéből hozta ide áldozatúl életének tavaszi virágát. Eljöttünk, nem azért, hogy panaszkodjunk és sirjunk, hisz a nemzetek életében épúgy minden egyes emberében, idők multával behegednek a sebek, s legnagyobb csapásainkat, veszteségeinket sem mérjük azzal a zord mértékkel, mely gyötör és égre kiált; hanem eljöttünk, hogy csodálkozzunk és bízni tanuljunk. „Hősi népet ne sirassunk; hősöket, erőt siratni nem illik; — mondja Prohászka Ottokár — vértanúinkat ne gyászoljuk, ha egük gyászba borult is, mert elborúlt égből cikázott ki a jövő villáma s minél sötétebb volt felhője, annál vakítóbb lett fénye." S ha igaz az, hogy szerencsés történetek felvirágoztathatják, dicsőségre emelhetik a nemzetet, igaz az is, hogy a balsors csapásaiból is eredhetnek magas érzelmek, Szerencse hiúvá teszen, szerencsétlenség magábaszállást, önismerést, erőkifejlést hoz magával; iskola az, melybe az Istenség nem mindig haragjából vezet bennünket, (Kölcsey.) A mohácsi vész, kedves ifjak, valóban egyik nagyobb katasztrófája volt a magyar nemzetnek, a huszonnégyezer magyar vitéz a legdrágább véráldozat, melyet engesztelésképen bemutatott, a Cselepatak a legszomorúbb sír, mely a fiatal Lajos királlyal egy ország