Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1910
Az energia fajtái és változásai
27 mindennapi terjesztői“, olvassuk az újpesti főgimn. Értesítőjében.1 „lile locus damna casti pudoris habet“ mondja klasszikus rövidséggel a zsolnai főreálisk. Értesítője.1 2 Talán kissé szigorúak ezek az Ítéletek, de „melyik az a színpad, hol oly jelenetek nem játszódnának le, amelyek csak a már teljesen eltompult érzéküeknek nem kergetik a vért arcukba?“ „Az a 14—17 éves, sokszor még fiatalabb gyermek, amikor a legszebbet, legdrágábbat, legszentebbet, mit az iskolában és talán otthon is hallott, tanult, a közönség őrült tapsolása, tombolása és újrázása között kigúnyolva, sárba tiporva látja, minő lelki rázkodásokon mehet keresztül? Óh, hogy elhervadnak szívében az ifjú lélek legbájosabb virágai: hite, lelkesedése, önzetlensége, ártatlansága!“ Körülbelül ezeket mondottam útitársam hittanárának védelmére. A hit említésekor útitársam elmosolyodott. „Ketten vagyunk, őszintén megvallhatja — mondotta — hogy kegyed se ad, tisztelendő úr, semmit a hitre, de hát az a mestersége; megcáfolták azt a természettudományok.“ „Kenyeremet a természettudományok egyik ágának, a fizikának, tanításával keresem és köszönettel fogadnám, ha tek. uram állítását igazolná is“, volt a feleletein. Hamarosan embert nagyobb zavarban nem láttám. Erre én lettem a hatalmasabb. Beszélgetésünk végén, mikor kölcsönös figyelem nyilvánítások között elváltunk, ő is azt vallotta, hogy a természettudomány, ha nem hirdeti a valószínűt bizonyosnak, a problémákat természettudományi igazságoknak, a hittel ellenmondásba nem jöhet. * íme egy jelenet az életből! Egy diplomás úri ember, ki jogtudományi ismereteit fáradságos évek lelkiismeretes munkája árán szerezte, a hu megtámadására előzetes tanulmány nélkül csupán a középiskolában hallottak elmosódott emlékének alapján vállalkozik és szinte fonográfként visszhangozza a divatos frázist: „A hitet a természettudományok már megcáfolták.“ Sokszor hallotta, hát igaznak tartja. Évek múltán ismét összetalálkoztam az én régi ismerősömmel. Vele volt kis fia is. Kérdésemre: „Hol jár a kis fiú?“ „Kalocsán konviktor", volt a felelete. „Tetszik tudni, vegyes házasságban élünk; a fiú vallásos nevelése talán fogyatékos; azt akartam, hogy a jezsuiták pótolják ki, amit a család talán elmulasztott.“ Magna debetur puero reverentia; elve és kell is, hogy az legyen, minden pedagógiának. És ezt a reverentiát az evangéliumokból tanultuk. Az Üdvözítő nem volt fáradt, amikor a kisdedeket kellett megáldania és amikor egy kisdedet állított apostolai közé, hogy olyanok legyenek, a gyermekeket a szentség glóriájával vette körül. Éz a glória, melynek megőrízése ideális feladata minden nevelésnek, legyen az iskolai vagy családi, parancsolja az ártatlanok iránti tiszteletet. Az a gyermek nemcsak „földi hazánké, földi királyunké, de sokkal inkább égi hazánké, égi királyunké, Istenünké, nemcsak múlandóságé, de sokkal inkább az örökkévalóságé.“ Én ezt a hitet olvastam ki az én volt útitársam eljárá1 Kiima Lajos: „A magyar középiskola jövője.“ Újpesti községi főgimn. Értesítője. 1908. 14. 1. 2 Dr. Bászel Ernő: Az olvasás mint az önművelés legfontosabb eszköze. Zsolnai m. kir. áll. főreálisk. Értesítője. 1908, 14. 1.
