Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1906

A történetírás bölcselete

a vallásos érzéstől áthatott nemzetek, amelyek, bárminő legyen is a politikai történetük, abban mindig megegyeznek, hogy ájtatos érzés hatja át sziveiket, mint ama népek, amelyek önző anyagi előnyök keresésére szentelik magukat, amelyek elvesztették minden hitüket a jövőben s Isten nélkül élnek.«

1) Ha végső célunkat az élet határain túl keressük, bajos azt állítani, hogy az ember a maga tökéletesedésének maximumát az értelem kiművelésében éri el. * * * Hogy egy hindu bölcselő szép hasonlatával éljünk, az az ember, aki folyó partján áll s innen szemléli a habok futását, csak a maguk változatosságában lebilincselő részleteit látja a rohanó vizeknek : midőn azonban egy magas hegyről tekint széjjel a látóhatáron, az egész folyó egy ezüstös szalagnak tetszik előtte, amely mozdulatlanul pihen a mezőkön. Midőn az ember a jelen vagy a multak zűrzavaros, folyton forrongó jelenségei között kutatgat, hol az anyag, hol az ész, hol a spirituális jelenségek erősen szembetűnő alakulatai ragadják meg a figyelmet: az élet bizonyos törvényszerűségeinek mozdulatlan vonalaira csak akkor akad rá, ha magába fogadva az ellentétes irányzatok tanulságait, bizonyos madártávlatból szemléli az eseményeket. Egy ilyen ezüstös szalag a jelen és a múltak eseményeiből kicsillámló azon igazság, hogy az egyéni és társadalmi nagyság az ész és az erkölcsösség nemes harmóniájának gyümölcse mindenkoron. Miként a zeneszerszám megpendített húrja, bármily erős kirezgéseket végezzen is, öntudatlan energiájával folyton az eredeti nyugalmi helyzete felé tör : ugyanezt cselekszi az életviszonyok hullámzása s az emberi szabadság által mozgásba hozott, öntudatos belső világunk. Akármily irányú kilengéseket végezzenek is speciális emberi képességeink : a munka értékét a rendnek, a józan észnek s a lelkiismeretnek egy ideális világban meglevő, providenciális zsinórmértéke szerint szoktuk megítélni, sőt emberi cselekedeteinket több-kevesebb öntudatossággal ahhoz is igyekszünk alkalmazni, ha csak esztelenül veszélybe rohanni nem akarunk. Nem is lehet nemesebb és gyümölcsözőbb hivatása a történetírásnak, mint, ha a szem előtt sokszor összefutó lelki rezdületekben ezt a gondviselésszerű útat kutatja s kimutatni törekszik, hogy az emberi szabadsággal csak akkor élünk igazán helyesen, ha a földi pályafutásunk gondolati és érzelmi emlékműveit ezen ideális útvonal mentén helyezzük el. Ha ez a princípium átlép a tiszta öntudat világába, univerzális hajtóereje leszen minden nagynak és szépnek, gyilkos mérge minden nemtelennek. Végelemzésben rávezet arra is, hogy a történetírásban az örökölt tulajdonok bálványozását a tisztán tőlünk függő, a magunk erejével megszerzett nemes vonások kultuszával helyettesítse. Kiss Albin, dr. ') I. m. TT. 388.