Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1897
— 28 — „Munkálni . . az ifjúságnak szivét, Ezt a remény nyel biztató talajt, Hogy irtva mindent, a mi gyom, szemét, Erény virágait terem je majd; S kezünk, szavunk áldásthozó nyomán Lelkében éledjen a tudomány ; S ha ez valósul, munkánk dijául A műre szünlc örőmkönyűje hull. De tudva azt, — hisz az irás szava! — „Sem a ki ültet, sem ki öntözött Valami, de ki növekvést ada, Az Isten", őrködve r ra mag fölött: Könyörgve kérni üt meg nem szűnünk : Tegye gyümölcsözővé vetésünk ! . . . A tiszta öntudat nekünk elég. Legyen az Istené a dicsőség! . . . — — — Es most az Úr oltárához jerünk, Mutassuk bé hálánk áldozatát! . . . De haj! Mi méltót áldozhat szivünk? . . Haj! A szegény ajándokul mit ád? . . Hisz meghálálni azt n sok kegyet, Melyet Iiobert családja élvezett, Ha volna száz szivünk teli s telve Lángérzelemmel, - — mind kevés lenne! Jó szűz Anyánk, te pártfogónk ! Te vidd Nagy istenünk elé e dalcsokort! Szerény e dal, de benne gyermekid Imája, szive, lelke öszszeforrt. Az áldozat is biz' szerény, csekély, De benne százezrek hálája él; S ezért remélve hiszszük, Általad Kedves leszen e dal, ez áldozat. „Dicsőség, hála s imádás Neked, Kegyesség atyja, édes Istenünk! Hogy annyi századon érezteted Csodás kegyelmeid üdvét velünk. S habár felettünk vészek árja dúlt, Robert családja fényben fölvirult ! . . . Ezért, a mig dobogni fog• szivünk, Imádni Téged meg soli'sem szűnünk! . ."
