Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1896

boli: a tétlenség az ördög párnája.« Őneki nem szólt az Istentől megvilágosított bölcs intelme : »Eredj a hangyához, ó rest, és szemléld az ő utait és tanulj tőle bölcseséget.« (Péld. fi. fi.). Állása kötelmeit mindig buzgón leljesilé, hogy így is kilejezze hazája iránti szeretetét, mert Kölcseynk szerint : »Hass, alkoss, gyarapits, s a haza fényre derül.« Utolsó napjaiban már Istenhez kívánkozott : »Miért éljek? már nem tudok szolgálni Istennek, használni hazámnak és az embereknek ; csak alkalmatlanságot okozok környezetemnek!« ürült előléptetéseinek, mert így több jövedelme lesz, de nem neki, hanem az ő szegényeinek. És ezzel eljutottam erényei legnagyobbikához, a szeretethez, az ő szív-jóságához, mely által ő valóságos kedvencze volt az előkelő világnak ép úgy, mint szeretve tisztelt atyja a szegényeknek. Ez lette őt igazán nagygyá. >Igaz — jól jegyzi meg Dupanloup — a szépség, a nemes lélek nagysága, az előkelő értelem magassága, őszinte csodálkozásra, lelkesedésre kellenek«, de az embert mégis jóság által lehet meghódítani; mert »ellenállhat az ember a hatalomnak, ellenállhat az igazságnak, ellenállhat a dicsőségnek, de a jóságnak, a szeretetnek nem állhat ellen. A világosság gyakran elnémít, a nagyság elfogulná tesz, s a méltóság elidegenít; de szív-jóság magához vonz és megnyer.« (DupanloupRuschek : Jézus Krisztus, 2fi. I.) Ezzel nyerte meg a mi szivünket e csodás jó szívű ember, ki mindenkit, ellenségeit is, ha lettek volna, szerette. Hiszen a szeretetnek igazán nincsenek ellenségei. Szerette ő Mestere példájára szüleit, kiket öreg napjaikra magához vett, gyengéd fiúi gondoskodásával iparkodott az öregség gyengeségeit i-ájok nézve elviselhetővé tenni. Mikor pedig őket az Istennek visszaadta, évenkint lölkereste sírjukat és keresztet állíttatott emlékökre Isten dicsősége végett. Szerelte rokonait, még a legtávoliabbakat is. Igen nagy számban akadlak ilyenek, mert, ha szükségben voltak, szívesen segített rajtok, sokszor még akkor is, ha érdemetlenek voltak rá. Maga beszélte nálunk, hogy egyik rokona temetésére pénzt kértek, mit természetesen meg is küldött. Nemsokára azonban az eltemetett »jó« rokon beállított nagy csodálkozására s persze ismét pénzt, 25 irtot" kért. »Ne ilt van! de aztán többet ne mutasd magad!» Igen gyakran távoli rokonai fordullak hozzája segélyért ; ő magyarázgatta, hogy ez meg amaz, így meg amúgy rokona. Mi nem tudluk leifedezni a rokoni kapcsot, de leifedezte az ő jóságos szive és segített rajtuk. Ez a jó sziv nemcsak azokhoz vonzódott, kikhez a vér köteléke fűzte, hanem az egykori szegény diák, a ki gyermekségében és ilju korában átélte a szegény diák fájdalmát és nyomorát, együtt érzett mindig a diákokkal is. Ezek mindenkor szereletének kiváló tárgyai valának. Már szemináriumi spirituális korában a szegény diákokkal, kik közül erről nem egy még most is könyes szemekkel hálásan beszél, szívesen tanulgatott; oktatta őket, ellátást szerzett nekik. Mint plébános faluja tehetségesebb növendékeit tanítgatta. Mit lett mint kanonok a tanuló ifjúságnak, mindnyájan tudjuk. Évenkint 10 — 12, sőt 14 szegény diákot látott asztalánál, s ha már nem volt hely, akkor 50—100 írttal kárpótolta a kiszorultak nagy számát. Kis vendégeit csaknem naponkint felkereste étkezés alkalmával, s majd jó szóval lartotta őket, majd meg lecz kéikből kikérdezte s a lustát, hanyagot vagy egy hátba üléssel fizette ki, vagy