Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1888

— 2 keres, de mindent megtalál; semmi után sem kutat, de a mi kínálkozik, elfogadja úgy, a mint találja, —- jót és rosszat, erényt és hibát egyaránt; sőt mi több, ezeket, mint szülői örökséget, biven őrzi és megtartja, nemcsak az ifjú kornak mély gondolkodásról nem igen vádolható perczeiben, hanem még a férfi-kor delén, sőt az öregség hanyatló napjaiban is. Szóval az emberi gondolkodás, érzés s akarás legelső minta-képeit a szülőktől kapjuk; s igy, ha a korviszonyok bármily szempontból kifogásolhatók, legelső sorban a szülőkre vethetünk, s csak másod- és harmadsorban okolhatjuk az iskolát, illetőleg a társadalmat, mint az embernek másod-, illetve harmadrendű dajkáit. Pedig hát van-e közöttünk, ki, elfogulatlanul vizsgálódván, korunk szellemének összes nyilatkozata előtt meghajolna ? Nem hiszem! Igaz ugyan, hogy korunk a tudományok összes ágában felmutatott haladásával, józan rendszereivel; az ész birodalmának szinte bevehetetlen várait megostromlö kritikájával, a művészet nagyszerű alkotásaival, az iparnak és kereskedelemnek határt alig ismerő föllendülésével, a természet erőinek meghódítása- és felhasználásával, a polgári szabadság és egyenlőség, szólás- és sajtószabadság törvénybe iktatásával s emberbaráti intézményeivel engem, s hiszem bárkit is, mindenkor kalap-levételre indit: de másrészről ki nem hallotta azon régi keletű, de teljesen igaz és utonutfélen fölhangzó panaszt, hogy a mai társadalom erkölcsi betegségben szenved? kinek kedélyét nem hangolta szomorúságra azon tapasztalat, hogy szülők és tanítás-ügyi férfiak, törvényhozók és kormány-emberek, egyháziak és világiak, magán egyének és tisztviselők, szegények és gazdagok, egyesek és társulatok közös értelemmel igy nyilatkoznak: „nagy a korrupezió" ? kinek szeméből nem peregtek könyek annak láttára, hogy az előbb még keresztény család szentélyéből a kölcsönös szeretetet s benső ragaszkodást visszavonás s egyenetlenség szorította ki, s a családi tűzhely körül nyiladozó öröm-rózsák helyét a hűtlenség fagyos moha verte föl? ki nem érezte még korunk szellemének azon mérges fuvalmát, mely az embert természetének valódi otthonából leszorítja, magasra törő szárnyait megtépi s a föld göröngyeihez bilincseli ? S ha az éremnek ez utóbbi oldalát tovább vizsgáljuk, nem fog-e cl bennünket szégyen-érzet azon gondolatnál, hogy Istent, Krisztust az emberi élet világából száműzték ? Nem tapasztaljuk-e naponkint, hogy önállóság a gondolkodásban, bensőség az érzésben, határozottság az akarásban, nyíltság és őszinteség a beszédben, következe tesség a tettekben, jellemesség az egyénben ma nem épei\ divatos tulajdonok ? — Kinek jóhiszeiniiségét nem tette még próba-kőre a társadalom kisebb-nagyobb köreiben észlelhető azon szomorú jelenség, hogy a hová munka-szeretet és tudományosság, becsület és szív-nemesség, megtisztult erkölcsi érzület és megbízható hűség, szóval igazi érdem nem nyitnak ajtót — protekezió, pajtáskodás és nepotizmus biztosan elvezetnek? Ki nem győződött meg a hírlapok hasábjain tetszetős alakban feltálalt esetekből, hogy a kötelesség-mulasztás és hivatalos visszaélés, a sikkasztás és zsarolás, a lopás és csalás, az öngyilkosság és párbaj napról-napra növekedő arányban szaporodnak? — Nem szökik-e a vér minden erkölcsös ember arczába a törvénytelen gyermekek számának megdöbbentő növekvéséről tanúskodó anyakönyvi adatok olvasásakor? Nem háborodik-e föl az ember lelkiismerete azon merénylet szemléleténél, melyet az Isten, haza és társadalom érde-