Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1875

IV. Az igazság megtagadása, az önzés, a jellemtelenság. Nem ugy van most, mint volt régen, Nem az a nap süt az égen, Nem úgy illatoz a virág, Kétszínűvé lett a világ. Azon időben, midőn a mese szerint az állatok beszéltek, és az állatok közgyűlésén, melynek kizárólagos tárgya az ember volt, felemlíttettek azon előnyök, melyekkel az ember bir: a beható és találékony elme, a lelkesedő kedély, az ércznél keményebb akarat, a felegyenesedett alak, a mindennemű munkára legczélszerüebben elrendezett tagok, végre, a gondolatokat és érzelmeket legpontosabban kifejező nyelvtehetség, — ekkor még nem élt Talleyrand! — midőn mindez az állatgyülés tagjai által nagy elismerés és lelkesedés közt felemlíttetett: felállott az állatok közöl egy misanthrop, ki kedvetlenül hallgatta végig az ember dicséretét és következőleg szólott: Végig hallgattam az ember dicséretét, láttam soknak szemeiben az ember iránt való lelkesedést ; hallgassátok meg most már, mit tapasztaltam én az emberre nézve. Egy hűvös reggel láttam, midőn az ember markába lehelt. Kérdeztem, mért lehel markába ? Feleié, mert fáznak kezeim, leheletem által melegítem azokat. Midőn dél lett, és az ember az ebédhöz letelepedett, láttam, hogy az ember rálehelt az ételre, mielőtt azt a szájába tette. Kérdeztem öt, hát most mért lehelt az ételre ? Válaszolá, mert igen meleg, leheletem által akarom azt lehűteni. Ugyanegy szájból kétféle levegőt képes tehát fújni az ember, hideget vagy meleget, a mint neki tetszik. Azért figyelmeztetem az állatsereget, ne ragadtassék a nagy előnyök miatt az ember iránt túlságos bizalomra, hanem legyen ovatos; mert miként kétféle lehelete bizonyítja: lehet az ember sok előnye folytán igen jó és áldásos, de lehet felette rosz és veszedelmes. Az ember erkölcsi szabad lény. Erkölcsi szabadságánál fogva lehet az embernek az igazságot elfogadni és érvényesíteni; ezen ut elvezeti öt a lelkiismeretességre, a becsületességre, a jellemességre; de ugyanazon szabadságnál fogva lehet az embernek az igazságot visszautasítani és a tévely útjára lépni. Az értekezés előbbi pontjában szemléltük az embert, mivé fejlődik az igazság utján; vizsgáljuk meg ezen pontban, végkimenetelben mivé fejlődik az ember a hazudság és tévely utján. Azon pillanntban, midőn az ember az igazságot visszautasítja, meghasonlik önmagával; ez az első baj, Moszkauban és Pétervárott, hol sok idegen for dul meg, midőn nagy hideg van, az idegenek arczain foltok szoktak mutatkozni, a fagyás foltjai. E foltok igen gyászos következmények előjelei; mert nem csak egyes tagok, például: szemek, orr, fülek halnak el, de nem ritkán maga az élet is veszélyeztetik. A lakosok e foltokat már ismerik; mire nézve, nem kérdezvén az idegent, tetszik vagy nem, havat emelnek fel és bedörgölvén a fagyos részeket, elejét veszik a gyászos következményeknek. Mennyire kár, midőn az ember az igazságot visszautasítja, hogy ekkor a lélekben támadt foltok a kül szilien is nem mutatkoznak, hogy valamiféle bedörgölés által a nagy bajnak eleje vétethetnék. Erkölcsi szabadságánál fogva az ember visszautasíthatja az igazságot, de el nem némíthatja annak szavát; viszhangzik a lélekben az igazság szava annyiszor, a hány czimben vagy ízben megsértetett az és visszautasittatott. íme a kebelben az ellenmondás! Látni az igazságot folytonosan, érezni a kebelbe irt erkölcsi törvény nyomását, hallani a köteleségre intő lelkiismeret szavát, s ezt mind visszautasítani, mellőzni vagy megvetni : ime, a kebel egysége helyett a meghasonlás, a béke helyett a nyugtalan hullámzás, a kötelmek teljesítéséből fakadni szokott jutalomérzet helyett a büntető és mardosó lelki állapot. A lélek kék egének derűjét föllegek kezdik elborítani, az észnek kényelmetlen kezd lenni az igazság, mely fenyegető alakot ült és a szivben csak mardosást okoz; a kebel nemes egyszerűsége, a jövőbe vetett tiszta és reményteljes pillantás, az ártatlan örömek, a hit és bizalom egy jobb jövendő lét iránt .... mind tünedezni kezd. Pedig ez csak a kezdet. Minél többször visszautasittatik az igazság, annál inkább előtérbe nyomul az előbb homályban lappangott önzés; az igazság a lelkiismeretben még mindig hangoztatja ugyan szavát, de már csak úgy, mint a havasi kürt, mely, minél tovább tereli Dyáját a pásztor, annál távolabbról és gyengébben hangzik. Az önzés egészen előtérbe lép. Az ész ezután már kerüli az igazságot és csak azt vizsgálja, a mi az önzésnek tömjénez; az érzelmek tiszta forrása bedugulván, csak salakban és szennyben hullámoznak; az indulatok és szenvedélyek féket vesztenek, az akarat rabigába döl. Az önzés uralkodik. A gyermekkorban nyert vallásos eszmék tiine-