Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Juhász Miklós: A képekről való tudomány
72 JUHÁSZ MIKLÓS vég vacsorájára, személye és egyéb keresztyéni vallások felől való igaz tudománnak megbontására úgy magok, vagy mások által indéttatnak». Ezért is esik választása Chemnitz művére, aki tulajdonképpen nem is a sacramentáriusokkal, hanem a trienti atyákkal hadakozik a képtisztelet kérdésében, és így rendíthetetlenül vallja azok adiaphorikus jellegét : «de azt sem dícsirem — mondja Chemnitzzel —, hogy a Triden- tinumi Atyák szükségesnek mondgyák a képeknek a templomokban való megtartását, sem isteni félelemnek valami részét azokba nem helyhezte- tem, hanem az Adiaphorák, avagy szabados dolgok közibe Luther Mártonnal számlálom». Természetesen a gyakorlatban a szepességi cryptocalvinista mozgalomban is a képrombolás, vagy a képtisztelet mutatja, ki milyen hitvallású. így maga Horváth is, bármennyire adiaphorának tartja Lutherrel és Chemnitzzel a képek használatát, a kilencvenes években, a csepregi zsinat után, Lám Sebestyénnel folytatott hitvitájában elítéli ellenfelének eljárását, aki a késmárki templom szárnyasoltárát, az eddigi szokás ellenére, beszegeztette. LanTviszont azzal támadja Horváthot, hogy nem lehet valódi jámborság az, ha valaki a bálványképeket, a babonára hajló emberek szemeinek kápráztatására, selyemmel, arannyal és más drágaságokkal felcicomázza, amint ezt Horváth tette. Horváth a képvitában hangoztatott véleményét és gyakorlati eljárásmódját az úrvacsorái valóságos jelenlétbe vetett rendíthetetlen hitén kivül egy másik tényező is befolyásolta : művészetszeretete. A nyolcvanas években, tehát akkor, amikor a két tárgyalt Chemnitz-féle fordítást készítette, építteti a félköríves pártázatos, sgrafittódíszes sarok- tornyú, hatalmas nagyeőri kastélyát. Horváth Gergelyt valószínűleg a páduai diákévek, sőt még mélyebb gyökerekből, az olasz kultúra évszázados termékenyítő, érlelő hatásának kitett horvát vérébe felszívott olaszos műveltsége tette alkalmassá, hogy a képharcban azt az álláspontot foglalja el, amelyet elfoglalt. A renaissance és a barokk határ- mezsgyéjén, benne a letűnőfélben lévő ízlés utolsó nagy alakját láthatjuk. Hittudományi munkásságát is ez a szellem irányítja, míg Monoszlai András egy évvel később, 1589-ben megjelent hatalmas monográfiájából — De cultu imaginum —, amely katolikus oldalról szól bele a képvitába, már a trienti szellem, és ezen keresztül a barokk világnézete csendül ki. Ebben a felfogásban a képtisztelet nemcsak dogmatikus szempontból nem adiaphorikus tényező, hanem az érzékeket is lenyűgözni akaró vallási propaganda nélkülözhetetlen eszköze.1 juhász Miklós Sch. p. 1A magyarországi képharcnak irodalmi feldolgozása még nincs. Stansith Horváth Gergely két művének méltatásához tehát szükséges volt nagy vonásokban vázolni a kérdés addigi fejlődését. A kettős királyválasztás kora politikai hátterű templomfosztogatásaira, valamint a lutheranizmus akkori álláspontjára forrásom Bunyitay—Rapaics—Karácsonyi szerkesztésében megjelent Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából I—V. Bp.
