Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Erőss Alfréd: Az Egyház a krisztusi hit örök bizonysága
316 ERŐSS ALFRÉD actus purus absque omni permixtione potentiae, quantum in se est, maxime cognoscibilis est.1 Kérdés azonban : mennyit tud az emberi elme ebből a megismerhetőségből magáévá tenni? Ismereteinket mind az érzékszerveinken keresztül merítjük. Megismerésünk tehát csak addig érhet el, ameddig érzékszerveink vezetnek. Természetes eszünkkel megismerhetjük a látható világból Istennek, mint minden teremtett dolog alkotójának és végső céljának a létezését. «Hiszen ami láthatatlan benne, örök ereje, valamint istensége, észlelhető a világ teremtése óta, mert az értelem a teremtmények révén fölismeri».1 2 Ez a megismerés azonban nagyon tökéletlen és az ember boldogságvágyát nem elégítheti ki. Gondoskodott ezért a Mindenható arról, hogy megismerhetőségének magasabb fokára emeljen s ezáltal végső célunkhoz közelebb vigyen. Vagyis épp emberi természetünk figyelembevételével úgy rendelte el az Alkotó, hogy ne egyszerre, hanem fokozatosan emelkedjünk az ő tökéletes megismerésére.3 Az Isten-megismerés fokozása két módon emelhető: 1. egyrészt azáltal, hogy Isten olyan látható müveket állít elénk, amelyek sokkal tökéletesebben tükrözik a Teremtő lényét, mint a nagytermészet ismert titkai ; 2. másrészt azáltal, hogy magát az emberi értelmet képesíti, avagy világosítja meg tökéletesebb istenismerettel.4 Mikor az Ige megtestesült és az emberek között megjelent : ezt a kettős lehetőséget állította elénk. Egyrészt mint a láthatatlan Isten tökéletes képmása (Kol. 1, 15) emberi alakban és csodaműveiben láthatóvá tette a Mindenhatónak eddig még nem ismert tulajdonságait (2 Tim. 1, 10). Másrészt ki is nyilatkoztatta azokat a hittitkokat, amelyeket az emberi elme a maga erejéből sohasem tudott volna fölismerni, és a hit fényével világosította meg tanítványait. Ezzel megnyitotta egy új természetfölötti istenismeret útját, melyet az örök boldogságban Isten színről-színre való látása fog betetőzni.5 1 Szent Tamás, i. h. 1 Róm 1, 20. — V. ö. Cone. Vatic, sess. III. c. 2 (Denz 1785; Mirbt, Quellen zur Geschichte des Papsttums u. des Römischen Katholizismus 1934, 457 s. 4—7). 3 Quia igitur debilis erat Dei cognitio ad quam homo per vias praedictas intellectuali quodam quasi intuitu pertingere poterat, ex superabundant! bonitate, ut firmior esset hominis de Deo cognitio, quaedam de seipso hominibus revelavit, quae intellectum humanum excedunt ; in qua quidem revelatione secundum congruentiam hominis quidam ordo servatur, ut paulatim de inperfecto veniat ad perfectum, sicut in ceteris rebus nobilibus accidit. Szent Tamás, Contra Gentes IV, 1. 4 V. Ö. Szent Tamás, STh 1 12, 13. 6 Prima igitur sic homini revelantur ut tamen non intelligantur, sed sola quasi audita credantur . . . Sed quum a sensibilibus connexione fuerit liberatus, tunc elevabitur ad ea quae revelantur intuenda, Szent Tamás, Contra Gentes IV, 1.
