Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Teller Frigyes: Magyarország középkori hangjelzett kódexei
IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN 281 nemcsak azért, mert Istentől van, hanem főképen azért, mert Istenhez bensőleg hasonló (1. fejezet). A teremtmény tárgyi szentsége kettőt jelent: a) meg- szenteltséget (consecratio), amennyiben Isten subsistentiáját ki lehet terjeszteni a teremtményre. Ebben az értelemben a teremtmény Istenben és Istennel szent ; b) áldást (benedictio), amennyiben a teremtmény Istennek, mint legfőbb urának védelme alatt áll és azt a helyet foglalja el, amelyet Isten áldó szava számára kijelöl. Formai szentségről sajátos értelemben csak akkor lehet szó, amikor az Istenhez való hasonlóság tökéletes, azaz amikor a magasztosság maga után vonja a természet fölé való fölemelkedést, a tiszteletreméltóság Istenben való teljes lehorgonyzottságot jelent, a tisztaság pedig a lehetőség határain belül Isten benső életének lemintázása. A következőkben részletezi és spekulativ-theológiai megalapozással szintézisbe foglalja a személyi (Krisztus embersége, misztikus teste, bold. Szűz Mária, Egyház, papság, a legalacsonyabb fokon minden teremtett személy) és a dologi megszenteltség különböző módjait (2. fejezet). A harmadik fejezetben kifejti az áldás theológiai tartalmát és benső vonatkozásba hozza a megszenteltséggel. A formai szentség (4. fejezet) legközelebbi elve a teremtmény részéről az Istenbe való belekapcsoltság, amely különböző lelki tényekben Istennek azt a tiszteletet adja meg, amely Istennek, mint a lét forrásának kijár. Ez a vonatkozás Isten szentségében való benső részesedés révén különleges fényességgel gyarapodik. Majd áttekintést ad a formai szentség különböző fajairól és módjairól (Krisztus, bold. Szűz Mária, megváltottak, a formai szentség eszközei). A második rész (138—335) tárgya a bűn és bűntelenség. Először kutatja a bűnelkövetés lehetőségének és e lehetőség kizárásának általános alapjait. A bűn lehetőségének végső alapját a teremtményi lét elvi kettősségében, a képességi és ténylegességi összetettségben látja. Ebből folyólag minden teremtmény tevékenységében hibázhat, hiszen tehetetlen a mindenség erőivel szemben. Az egyes természeti hajlamok és erők az egyetemes jónak való alárendeltségük következtében elégségesek ugyan ahhoz, hogy hibátlanul legyenek tevékenyek, de nem képesek beállítottságuknak minden egyes esetben hatékonyan érvényt szerezni. A teremtett voltból adódik, hogy bűntelenségről csak a végső jóval való kapcsolatban lehet szó, amennyiben teljesen befogadja tárgyilag és fizikailag indító erőit. Az előbbiekből az értelmes teremtményre vonatkozólag az következik, hogy létéhez tapad a megváltás igénye, amennyiben be tudja fogadni a kegyelmet, továbbá a segítségreszorulás, amennyiben a külső erőkkel szemben védelemre van szüksége. Mindkét mozzanat az értelmes teremtményben tudatos lelki ténnyé válik és ezeknek az elismerésétől függ a végső jóhoz való fordultság, a tagadásától pedig a vele szemben való idegenség. A bukott emberben (in statu naturae lapsae) mindkét mozzanat sajátos színezetet nyer. Majd áttér magára a bűnre. Az első fejezetben tisztázza a fizikai és erkölcsi rossz lényeges különbségét. A 2. fejezettől kezdve csak az erkölcsi rosszról szól. A létesítő okság szempontja elvezet a bűnfolt (macula) fogalmához. A bűnfolt a bűn eredménye, egyben azonban folytatólagossá teszi a tévé-
