Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Horváth Sándor: A bűnszenny
A BŰNSZENNY 223 elrútítja az a nagy ür és hiány, amely legfőbb éltető elemének, Istennek a kizárásából származik, hanem azért is, mivel a teremtményt téve meg középpontnak (conversio ad creaturam), a lelket méltósága alatti dolgok szolgájává teszi, ezekből alakul ki pszichikai személyisége. Az értelmi élet gátlásai között fönnebb az érzékeket említettük meg. Különféleképen jelentkezhetik ez. Betegségben, gyöngeségben vagy hasonló hiányokban kereshetjük ennek a gyökerét, a legnagyobb katasztrófa azonban akkor következik be, ha az értelem elveszíti fölöttük az uralmat és adataikat nem a maga szempontjai szerint bírálja el. Ide jut az ember, ha értelme elhomályosul, a szellemi, főleg a természetfölötti igazságok iránti fogékonysága csökken, vagy éppen teljesen eltompul. Sehol sem oly biztos ez, mint a kegyelmi állapot elvesztésénél. A lélek nem lévén fogékony a tiszta szellemi, természetfölötti adottságok iránt, elmerül az érzékelhető világban és az érzékek pillanatnyi befolyásának engedve, világnézetében és életfelfogásában egyaránt ezek szempontjait engedi érvényesülni.1 7. A bűnszenny az akaratban. Az akarat részéről a bűnszennyet ctz obstinatio, a megrögzöttség jogalmi körében szemléltethetjük. Eredetileg ennek a jelentése sincs a rossz területére korlátozva. Tisztán csak az akarat leszögezését, valamely tárgyhoz való erős, változatlan ragaszkodását jelenti. Mivel pedig a változatlanság az örök életben található meg teljes egészében, azért a teológiai szóhasználat az akaratnak a végső, változhatatlan lerögzítését nevezi obstinatiónak, de csak rossz értelemben, a megrögzöttség, az Istentől való végleges elfordulás jelölésére.1 2 1 Ebben a lelkiségben kell a bűnszennynek, mint jellemtelenségnek, aljasságnak a gyökerét keresnünk. Mihelyt a lélek fogékonysága a fölötte levő dolgokkal szemben megszűnik és hozzászokik az alantas dolgok szeretetéhez, igen ocsmány érzület fejlődik ki benne. Félelem az időleges dolgok elvesztése miatt, gyávaság és megalkuvás mindennel, hogy birtoklásukban megmaradhasson, csak úgy nagy vonalakban jelzik a bűnös lelkiségének alacsonyságát. A jellemtelenség csúcspontját azonban abban kell keresnünk, hogy a bűnös szembe mer szállani Istennel. Az, aki minden földi hatalomtól retteg és az emberi tekintetek rabszolgája, szemrebbenés nélkül megveti Istent és erőtlenségét bátorságnak nézve, megtagadja az engedelmességet. Ebben mutatkozik a bűn egész különösen esztelenség (inspienta) formájában. Deus tu scis insipientiam meam, et delicta mea a te non sunt abscondita. (Ps. 68.) Insipientia jelentheti a bölcseség ellentétét, tehát a középponti beállítottság hiányát. Jelentheti az általános meggondolatlanságot és észellenességet is. Mindkét szempontból kifejezi a bűn lényegét : ahol bűn van, ott megszűnt az ész uralma. Nem az esse sec. rationem, hanem az esse contra rationem a cselekedet megjelenési formája. 2 Ezzel szemben a jóban való végső lehorgonyzódásnak confirmatio in bono a neve.
