Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Horváth Sándor: A bűnszenny
A BŰNSZENNY 215 helyes vagy helytelen ítélethez mintegy ezek igazolásának szolgálatában áll. Szent Tamás ugyanis azt tanítja,1 hogy a gyakorlati értelem, amely a tiszta értelem és az akarat együttesét jelzi, mértékeli a gyakorlati igazságot, úgyhogy a maga területén ennek okának mondható. Az erkölcsi téren tehát a cselekvő személynek egyenesen érdeke, hogy kitartson amaz ítélete mellett, amelyet az imperiumban, az ultimum iudicium practicumban alkotott. Amily áldásos ez, ha helyesen, az erkölcsi élet normái szerint kialakult képletekről van szó, époly veszedelmessé válik, ha az ítéletben téves elemek találhatók. Ezeknek az igazolására irányuló törekvés, a hozzájuk való nyakas ragaszkodás az erkölcsi élet egységét megbontja, sőt további helyes ítéletek alkotására alkalmatlanná tesz. Helytelen elvekből csak hamis következtetések vonhatók le. Ebben az értelemben állítottuk, hogy a természetes élettérben a bűnös cselekedet megrontja az okosság erényét, magát az erkölcsi életet pedig vagy egészen helytelen útra viszi, vagy úgy megtarkítja, hogy annak egységes alapismerete teljesen megszűnik. Az utóbbit mondhatnók az erkölcsi élet terén való kapkodásnak, jellemtelenség- nek, az előbbit pedig makacsságnak (contumatia), ami az ember életében előforduló kisebb-nagyobb tragikumnak a forrása szokott lenni. Mindez világosabb lesz, ha a lélektani személyiség keletkezésére és mibenlétére gondolunk. Középpontjában áll valamely élményszerű adottság. Köréje fonódnak a kisebb lélektani valóságok. Élő-tudatos és tudatalatti formákban csoportosulnak és mint ilyenek fejezik ki a cselekvő személy gazdagságát és értékét. Ha a középponti élmény hiányzik, akkor igazi személyiség nem alakulhat ki. A lelki élet tényei kőrakásszerű összevisszaságban halmozódnak össze. Még igazi készültségek sem keletkezhetnek így. Tisztán a pillanatnyi benyomás dönt a cselekmény létéről és mibenlétéről. Vonzó és irányító erő hiányában csak úgy találomra csatlakozik a többi lelki tényhez vagy ezek maradványaihoz. Tisztán ezeknek a sokasága jelenik meg a szemlélő előtt olyan összevisszaságban és tarkaságban, annyiszor megszakadó tört- ségben, hogy a macula fönnebb leírt fogalmazása (az egyszínűség és folytonosság hiánya) könnyen alkalmazható az ilyen lelkiállapotra. A középponti erőt a mondottak szerint az okosság erénye képviseli, a belőle fakadó élményt pedig az a parancsszó, amely a lelket határozott végső célhoz köti le. Amíg ezek háborítatlanul működnek, addig a lélektani személyiség ép, de legalábbis kifejlődhet — az egyirányú jó vagy rossz adottságai keretében. Amíg tehát az okosság erényéből származó lekötöttség biztosítva van, addig beszélhetünk a lelkiélet egyszínűségéről és folytonosságáról. Ha azonban ez megszűnik, akkor tarkaság és törés mutatkozik és ezeknek a jeleit és megnyilvánulását mondjuk a természetes 1 Ver. 1. 2. Intellectus practicus causât res, unde est mensuratio rerum, quae per ipsum sunt.
