Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Papp Imre: Isten és erkölcsi lét Nicolai Hartmann erkölcsbölcseletében
144 PAPP IMRE külső segítségét. A külső segítség gyarapítaná a sikert, de ugyanakkor elrabolná az embernek mindennél nagyobb kincsét : szabadságát. Az embernek önmagának kell döntenie sorsa felett. Külső kegyelem segítségével sikerekben gazdagabb életté tudná valósítani lehetőségeit. De egyúttal elveszítené önállóságát, személyi magánvalóságát : elveszítené önmagát. Az ember gyöngeségében is büszkén dacol az elkerülhetetlen elvégzéssel. Szembenézve a megsemmisüléssel, lelkesedve valósít értékeket. Értékvalósító tevékenysége szükségképpen, végzetszerűen elhal. A halálban kialszik az értékvalósító erő. De éppen ebben a megsemmisülésben lobban fel a legcsodálatosabb emberi nagysága : az önfeledt önfeláldozás. Az életáldozat nem hiábavaló. Az értékvalósító elpusztul, de az érték megmarad. A halál nemcsak végzet, hanem az alkotónak büszkesége is. Az ember élet lehet mások életében még akkor is, mikor már saját élete régen visszasemmisült a nem-létbe.1 Az értékvalósítással az ember bizonyos öröklét részesévé lesz ; «túlnő önmagán : transz- eendálja önmagát».1 2 Az emberi alkotások nemcsak örök kezdések, hanem haladást is összegeznek a nemzedékek életében. Abszolút és viszonylagos lét problematikája a hartmanni Istentagadás mélyén. A hartmanni világképben az anyagi létmélységekből előemelkedő, rétegeződésekben fölépülő valós lét-mindenség csúcsán áll az ember, a tökéletességben legtökéletesebb erőben legerőtlenebb lény. Fölötte nincs magasabb valós élet. Fölfelé néző tekintete nem-létbe vész. Nem talál emberfeletti, isteni Valóságot. Csak az eszmei lét és ebben az értékek világa tárul meg előtte, szinte elérhetetlen magasságban. Az eszmei értékvilágból üzenet hangzik az ember felé, de ez a világ nem tudja az embert emelni. Nincs benne erő. Ez a világ tehetetlen. Ezért nem nyújthat az embernek reményt. Az értékek meg akarnak valósulni, hogy így magasabb értelmet adjanak a valós létnek, de megvalósulásukban az emberre vannak utalva. Az embernek kell őket átvinni a valóság világába : az embernek, a legtehetetlenebb valós lénynek. Az ember két világ mesgyéjén áll : az anorganikum feneketlen mélységekbe szétvesző alapjaiból kiemelkedő valóságmindenség és az eszmeiség valótlan értékvilága között. Ha lefelé tekint, vakcélú erőzajlást Iát, ha fölfelé néz, erőtlen fénypontokba akad szeme. Nehéz, kilátástalan léthelyzet, de az embernek Hartmann szerint vállalnia kell ezt a léthelyzetet, mert csak így tud ember lenni, csak így tudja megőrizni azt, ami lényege : szabadságát. Az emberi szabadság védelmezésének étosza csendül ki alaphang1 Ethik, 442. I. 2 U. o. 443. (.
