Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Halász Pius: A caritas jelentése a ciszterci misztikusok tanításában
114 P. HALÁSZ PIUS «szeretet». E rövid áttekintésből már sejthető, hogy a négy különböző valóság közös elnevezése nemcsak terminológiájuk kezdetlegességéből származik. Inkább titokzatos, mély összefüggésre akarnak rávilágítani ezzel, mely a különböző valóságok között fönnáll. A következőkben vegyük sorra mindegyiket. 1. Deus-Caritas. «Deus caritas est.» (Jn. 1, 4, 16.) Erre a tételre építik fel a ciszterci misztikusaink egész tanításukat. A kinyilatkoztatás ugyanis ezen a kapun keresztül vezet be Isten titokzatos, belső világába : Isten lényege maga a szeretet, a szeretet lényege pedig vonatkozás. Az Isten szereteté- nek megfelelő, vele egybevágó tárgya csakis maga Isten lehet. Olyanformán kell ezt elgondolnunk, hogy minden természetben két jelleget tudunk megkülönböztetni, az egyik ontológiai: ez teszi a szóbanforgó valóságot azzá, ami, és specifikusan minden egyébtől elhatárolja ; a másik dinamikai, mely által ugyanaz a valóság a neki megfelelő tevékenység felé mutat hajlandóságot. Isten természete eszerint ontológiailag jelenti a végtelen isteni jóságot, dinamikailag pedig önmagának igenlését. Ugyanaz az isteni lényeg egyik oldalról szemlélve úgy jelenik meg, mint a szeretet gyökere, alanya, másik oldalról pedig, mint ennek a szeretetnek egybevágó tárgya, immanens végpontja, kivirágzása. Ilyen értelemben a «caritas Dei» nem más, mint magára az isteni lényegre, mint a legfőbb jóra irányuló s azzal teljesen megegyező isteni akarat. Szent Bernât ezt Isten belső törvényének nevezi, mert Isten szükségképen akarja saját lényegét s mindazt, amit saját lényege szükségszerűen tartalmaz. Ez a szeretet, mint belső törvény, köti egységbe a Szentháromságot s a béke kapcsolatát valósítja benne. Mivel Istenről van szó, nem lehet járulék, nem lehet minőség, hanem csakis maga az isteni lényeg : «Lex autem Domini dicitur, sive quod ipse ex ea vivat, sive quod eam nullus nisi eius dono possideat. Nec absurdum videatur quod dixi etiam Deum vivere ex lege, cum non alia dixerim quam charitate. Quid vero in summa et beata illa Trinitate summam et inneffabilem illam conservat unitatem, nisi charitas? Lex est ergo, et lex Domini charitas, quae Trinitatem in unitate quodammodo cohibet, et colligat in vinculo pacis. Nemo tamen me existimet charitatem hic accipere qualitatem vel aliquod accidens ; alioquin in Deo dicerem (quod absit) esse aliquid quod Deus non est ; sed substantiam illam divinam, quod utique nec novum nec insolitum est, dicente Joanne, Deus charitas est.»1 Azzal, hogy Szent Bernât a szeretetet Isten belső törvényévé teszi s hogy a kinyilatkoztatás benne jelöli meg Isten lényegét, a jó abszolút értékké válik, mely nem függ időtől, helytől, egyéni akarattól. Sőt vég1 S. Bemard., Epist. 11, n. 4; PL. 182, c. 111.
