Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: A platonizmus és az aristotelizmus szerepe a keleti és nyugati szellemiség kialakulásában
90 IRODALOM LITERATUR — BULLETIN író a közéletre akarja kiszélesíteni a mózesi törvények érvényét. Naiv egyszerűséggel ugyanis hajlandó az ember úgy gondolkozni, hogy minek foglalkozni olyan kérdéssel, mely magától értetődik, öe aki egy kissé is mélyebbre néz és az emberi léleknek a törvényeket leszűkíteni akaró törtetését ismeri, továbbá a társadalmi és közéleti életirányok hullámzása mellett az isteni szónak döntő jellegét vallja, végül az isteni kinyilatkoztatásnak mindenek- fölötti értékét bátran hirdetni meri, az tisztelettel hajlik meg olyan nemes próbálkozás előtt, amelyet a «Tízparancsolat a közéletben» c. mű szerzője végez. Tárgyi szempontból megállapíthatjuk, hogy a szerző számára kényelmes rendszernek kínálkozik a tízparancsolat, amelynek egyszerű egymásutánjába fonja bele gondolatait és amelynek következetes tételeiből szélesíti ki az Ószövetség tanítását. De nagyon természetes, hogy az egész ószövetségi törvénykódexet olyan módon magyarázza, hogy az mindig kapcsolatot talál a krisztusi tanítással, sőt egybecsendülést keres Rónia főpapjainak hivatalos nyilatkozataival. Hogy ezt az igazságot, mint törhetetlen sziklát alapjává tegye, azért «Az erkölcsi norma» címmel olyan különálló fejezetet közöl, amely megdönthetetlen igazságnak hirdeti a kinyilatkoztatásból kicsendülő isteni megnyilatkozást. Nehéz volna részletezni azt a sok bölcs és okos megállapítást, amelyet a szerző az istenhitről, a közösségről, az emberrang biztosítékáról, az emberi élet értékléséről, a felelősségről és tekintélyről, a lélek szolgaságáról, a tulajdonjogról és a szociális kérdésről, a rendetlen vágyódásokról és végül a becsületről közöl. Csak annyit mondhatunk róluk, hogy a bennük csengő megállapítások a megalkuvást nem tűrő keresztény gondolatnak felharsoná- zásai. Örömmel kell megállapítanunk, hogy ezek a hangok fel hangozhattak és üdvözölni kell a szerzőt, hogy a tisztult gondolatoknak hirdetőjévé bátorkodott. A mű befejezésében a «Tízparancsolat sorsá»-t találjuk. A szerző nagy történelmi érzékkel tekint át a történelmen és okos megállapítással vezeti le azt, hogy «A tízparancsolat az örök törvényt, a természetjogot tartalmazza és így a keresztény erkölcsiség alapjait szolgáltatja». (194. 1.). Ez a látszólag egészen természetes igazság azért nagy érték, mert a történelem folyamán fellépő életirányzatok — múltban és jelenben — igen gyakran akarták ködbehúzni ennek egyetemes értékét. A katolikus keresztény gondolat nem inoghat meg az áramlatok hullámverésében, hanem a Teremtő és Életiránytszabó előtt alázatos meghajlással és kérlelhetetlen következetességgel kitart a kinyilatkoztatások isteni érvénye mellett. A mű gondolatközlései széles látókörű és az igazságokat egyetemes összefogásban közölni tudó szerzőre utalnak, akit az elismerés szavai mellett csak arra lehetne kérni, hogy rövidebb és így még magyarosabb alakban közölné gondolatait. Tiszteletet a szerzőnek és áldozatos követést elveinek ! Marciéit Mihály.
