Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: A platonizmus és az aristotelizmus szerepe a keleti és nyugati szellemiség kialakulásában
KÁNONJOGTÖRTÉNET — EGYHÁZTÖRTÉNET — DOGMATIKA 79 kirchenrechts dargestellt, Leipzig und Berlin, 1916), amelyben a kánonjogi (1—73. 1.) rovására az ú. n. állami egyházi jogi rész (74—423 1.) aránytalanul bővebb. Ez csak részben leli abban magyarázatát, hogy a megmerevedés veszélyének kitett kánonjogot hatalmas törvényhozásával mozgásba hozó trentói zsinat óta a kánonjog talán még az előbbi kornál is erősebb konzervatív vonást mutat, lényegileg a Corpus iuris canonici lezárása után uralkodó helyzetet inkább erősíteni és az államhatalom beavatkozásával szemben védeni akarván, mint továbbfejleszteni ; az aránytalan beosztás főokát nem alaptalanul abban keresik, hogy Freisen tulajdonképpeni kutatási területén, az ú. n. állami egyházi jogban érezte magát otthon és az itt publikált tanulmányaira támaszkodott. A würzburgi kánonista munkájának Kartscheid természetesen csak a következő kötetében veheti hasznát ; az első kötetéhez ellenben segítségére voltak az újabb rendszerezéseken felül a régebbiek is, nem utolsósorban Loening-é. 6. Kurtscheid a maga elé tűzött feladatot nem rosszul oldotta meg. Mindenekelőtt megszűkítette a tárgykört, az irodalom és forrástörténetet kihagyva, több teret tudott szentelni a jogintézményeknek. Periodizálása a szokásos korszakbeosztás nyomaiba lép. A gerinc az alkotmány- és házasságjogtörténet, megfelelő szerep jut a szerzetesjog intézményeinek is, képviselve van, ha szerényen, a perjogtörténet is. Itt azonban némi fogyatkozással állunk szemben. Amig u. i. Kurtscheid egyik érdeme, hogy az egész nemzetközi literaturát figyelembe veszi (s így elkerüli egyes német auktorok hibáját : a legújabb német irodalomról is dicséretesen tudomást vesz, de értékesíti a többi nyugati nemzet irodalmát is), felhasználván a sokszor nagyon is jelentős francia és olasz kutatásokat, a perjogra nézve Steinwenter és BuSek munkái mégis kiaknázatlanul maradtak, nyilván elnézésből, mert ezeket, ha máshol nem, egy német nyelvű műben idézve, amelyet maga ismertetett (Apollinaris, 1938 [XI], 601—602), megtalálhatta volna. A házasság felbonthatatlanságára D’Ercole munkája igényelt volna megemlítést. A vagyonjog kérdéseinél nem látszik, hogy Pöschl munkáit kellően értékesítette volna, bár idézi. Szent Gelasius pápára Trezzini és Knabbe dolgozata hiányolható. Említsük meg — teljesség kedvéért és nemazért, mintha ma még elszigetelt jelenség volna —, hogy szerző ismeri a nem katolikus tudósok munkáit is és így mellőzésükkel nem esik abba a hibába, amely eljárásról a párisi Sorbonne egyháztörténésze, Mgr. Lacroix (nem tévesztendő össze a XVII. század közepén született hasonnevű Jézus-társaságbeli kiváló moralistával) úgy emlékezett meg, mint gyermekesen korlátolt szellem jeléről (la preuve d’une étroitesse d’esprit quelque peu enfantin), amely inkább arra enged következtetni, hogy a szerzőnek hite nem túlságosan erős. (Du rôle de la critique dans l’histoire de l’église, Paris 1909, 24. sköv. I.) Szerző ítéletét óvatosan fogalmazza meg, kerüli az elhamarkodott megjegyzést, függetleníteni tudja magát — helyesen — még olyan tekintély véleményétől is, mint pl. Stutz (I. a saját egyház eredetét, amelynek germánjogon kívüli gyökereit is felveszi). A tárgyilagos megítélésre törekvés, a tételes adatokra támaszkodó jogtörténeti szemlélet egyik legfőbb erénye a munkának,
