Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Papp Imre: Erkölcs és vallás viszonyának problematikája
342 PAPP IMRE ember erkölcsértéki döntéseiben fölzajlik lényének minden mélysége és cselekedetei súlyosak a szabad döntésben hozott önátadástól. Az erkölcsi értékvalósításokban emberebb emberré magasodik, élete előbb életté gazdagul. A pazar színárnyalatokban csillogó értékeszmék mögött nagy küzdelmek : diadalok és elbukások állnak, vagyis maga az életért harcoló ember, boldog ígéretű és fenyegető, bíztató és vészes lehetőségeivel együtt. Az erkölcsi értékek szabad életvitelre szólító célrendszerben jelennek meg az ember előtt. Ez a célrendszer pedig az ember léthelyzetének vonatkozásaiból kapja mélyebb értelmét és magyarázatát. Azok az eszmei lényegben rejlő lehetőségek, amelyek a természeti, nem szellemi lényeknél fizikai és biológiai törvényszerűséggel meghatározott fejlődésben bontakoznak valósulásba, az ember szellemi ismeretében mintegy előre vetítődnek és egységes célrendszerbe kapcsolódó értékeszmék megvalósításra szólító kötelezésével lépnek elő. Az fejeződik ki rajtuk, hogy minek kell az embernek lennie. A teljes, az eszményi ember hívása hangzik ki belőlük. Hogy pedig mi a teljes ember és milyen cél felé törve valósul a teljes ember, arra végső magyarázatot az ember létének és léthelyzetének metafizikai ismerete ad. Mi az ember és mi az ember helyzete a létmindenségben? Az ember viszonylagos, teremtményi lény. Teljesen benne áll a teremtményi világ elmúlásba zúduló sodrásában. Egy cseppje a teremtményi lét «lezuhanó vízesésfi patakjának» (Przywara). Esékeny és törékeny legintimebb valójában : az idő tovatépi életét és múlttá, emlékké valótlanul benne minden kisarjadó élmény. A teremtményi lény viszonylagossága, lényegében másra támaszkodó ingatagsága, benső semmisége, az emberben is kiütközik, egész élesen. Ezért az ember is — mint minden teremtményi lét — teljes mivoltával önmagán túlra, az abszolút Létre utal. Léttelj ességét nem önmagából, hanem az abszolút Létből meríti. Önmagában semmi, nem-lét, csak az Abszolutumba kapcsolódó vonatkozásaiban valami. Szabad erkölcsi tökéletesülésének végső alapja tehát a szabad emberi létet teremtő és teljességbe bontó isteni Lét. Benne forrásozik és feléje tör az erkölcsi értékvalósításban önmagát szabad növekedésbe fejlesztő emberiét. Mikor az ember fölismeri, hogy szabad erkölcsi önvalósítása az egész teremtményi létmindenséggel együtt végső értelmét az isteni Létben találja, tudatában fölfénylik az erkölcsi Isten-eszme. Isten belép az erkölcsi tudatba. Nem kívülről közeledik, hanem a legbenső mélységekből emelkedik elő. Az erkölcsi Isten-eszme nem idegen testként kapcsolódik az erkölcsi értékeszmék világába, hanem annak leg- bensejéből nyílik fel. Az Isten-eszme nem különálló értékeszme, hanem minden értékeszme végső alapja és benső értelme. Megjelenése új fénybe borítja az erkölcsi értékvilágot : az erkölcsi tudat teljesen fölnyílik. Az ember erkölcsi világa a legvégső, a legfelfokozottabb tudatosulásba
