Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Szörényi Andor: Áldás és mágia az Ószövetségben
ÁLDÁS ÉS MÁGIA AZ ÓSZÖVETSÉGBEN 27 áldó-potencia megvan, s melynek átadásával több áldásra már nem képesek. Ez azonban nem áll ! Izsák ugyanis «Jahve előtt» áldja meg Jákobot (27, 7), tehát az Isten erejétől várja az áldás beteljesedését, nem valami mágikus erőtől, az áldószövegben magában is világosan mondja : «Adjon néked az Isten az ég harmatából s a föld kövérségéből bőséget...» (27, 28). Az áldást pedig azért nem lehetett visszavonni, megváltoztatni, mert bár Jákob csalfa módon szerezte meg a maga részéről az elsőszülöttségi áldást, a tényt magát, hogy t. i. őneki kell lennie a választott nép ősatyjának és ezzel az Izsáktól származók családfejének, Isten előre kijelentette Rebekkának (25, 23). Isten áldotta meg Jákobot, ő akarta neki adni az áldást, azért nem tehetett semmit ellene Izsák : «Nemde, Ézsau testvére volt Jákobnak? — úgymond Jahve —, és én mégis Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem .. .» (Mal. 1, 2—3).1 Még egy érvet hoz föl Begrich tételének igazolására. Nagyon helyesen észreveszi azt, hogy az ószövetségi gondolat- világban az áldás hatóereje szempontjából nem mindegy az, hogy ki mondja azt az áldást. Ezt ő annak tulajdonítja, hogy voltak emberek, akiknek különleges áldóhatalmat tulajdonítottak, s akik a mágikus felfogás szerint különös erővel rendelkeztek, titkos erők hordozói voltak.2 De Begrichnek ez a tétele sem áll az Ószövetségre. Természetes dolog az, hogy nem mindenki egyformán áldhat vagy átkozhat, s ennek az okát nem kell mágikus, az emberben bentlakó erőknek tulajdonítani, sőt az Ószövetség erkölcsi világában ez a varázserő nem magyaráz meg semmit ! Ha az áldás alá van vetve Jahve hatalmának — és láttuk, hogy az ószövetségi vallás felfogása szerint minden áldás egyedüli forrása az Isten —, akkor az áldás természetszerűleg alá van vetve isteni és erkölcsi törvényeknek. Akkor nem mindegy, hogy ki átkoz és ki áld ezen a földön, hogy az illető milyen viszonyban van Istennel, hogy az áldás és átok miként illeszkedik be az üdvtörténet kereteibe ! Mert az áldást az ember mondja ugyan, de mivel — mint azt értekezésünk legelején kifejtettük — az áldás nem más, mint Istenhez intézett imádság, nem mindegy, hogy kinek ajkairól hangzik el, milyen lélekből jő az áldó kívánság ! Az ember ejti ki ugyan az áldóformulát vagy az átkot, de nem ő adja hozzá az erőt és beteljesülést, hanem az örökkévaló Isten, mint a Szentírás mondja: «így torolta meg az Isten azt a gonoszságot, melyet Abimelek az atyja ellen elkövetett, amikor megölte hetven testvérét ; a szichemieknek is megfizetett azért, amit tettek s így teljesedett rajtuk Jóátámnak, Jerobaal fiának átka.» (Bir. 9, 56—57.) Gyönyörű példáját látjuk ennek az erkölcsi követelménynek, az áldás és átok erkölcsi törvényektől — és nem mágikus erőktől -—, 'V. ö. Róm. 9, 10—14. » 1. m. 294 old.
