Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: Egyháztörténet és eszmetörténet
EGYHÁZTÖRTÉNET ÉS ESZMETÖRTÉNET 219 tini 1). Ez a mentalitás sokáig él tovább a keresztény környezetben is, a legkülönbözőbb tévtanok és herézisek formájában és megmásítja a hiteles keresztény felfogást a teremtmény értékéről, teremtő és teremtmény, szellem és anyag, természetfelettiség és természet közötti viszonyról. Ez érvényesül Origenes ama tanításában, mely szerint az emberi lelkek bukott angyalok, akik csak büntetésből kerültek bele a földi, látható világba, az anyagi testbe, ez szól a monophysitizmus ama tételéből, mely szerint a hypostatikus unió után Krisztusban csak egy természet lehetett, és a megdicsőülésünk célja is csak az emberi természetnek megszűnése lehet, mert a látható emberi természet csak úgy egyesülhet az Istenivel, hogy a maga mivoltát feladja és amazba olvad bele. Hogy a monophysitizmus oly nehezen leküzdhető herézis volt, az éppen annak a következménye, hogy benne a görög filozófiának, a késői ókori világnézetnek ez a tipikus vonása él tovább. (Lásd erről : A nestorianizmus és a monophysitizmus szellemtörténeti háttere. Theologia III [1936] 28—42 és 125—137.) A monophysitizmus enyhített formája a monotheletizmus, de az alapmotívum még a képromboló mozgalomban is él tovább. Ha már nem is állítják azt, hogy Krisztusban az emberi természet átváltozott az Istenségébe és vele egy természetet alkotott — mégis úgy kezelik az emberi természetet, a látható, anyagi világot, mint aminek a végén, a teljes megdicsőülésben, mely egyúttal a teljes spiritualizációt jelenti, meg kell szűnnie és el kell tűnnie. Ezzel szemben a képtisztelet védői a hiteles keresztény felfogást képviselik, hogy az Isten az emberi természetet a maga mivoltában, csak a bűntől és annak következményeitől megtisztítva, kegyelem-ajándékokkal felruházva, de nem természetéből kivetkőztetve, emeli fel a megdicsőülésbe.1 Alapvető dolgokról van itt szó, minden világnézeti állásfoglalás legalapvetőbb kérdéséről : az abszolutum és a véges világ közötti viszonynak a megítéléséről. A képromboló mozgalom, ebből a szemszögből nézve, a görög dualizmusnak, a végességet és az anyagot a rosszal azonosító, szélsőséges hellén spiritualizmusnak az utolsó kihajtása. Joggal ünnepli ezért a keleti egyház a képromboló mozgalom második hullám- jának a leküzdését és a 787-es zsinat határozatainak 842-ben történt, újból való megerősítését, mint «az orthodoxia ünnepét». 1 A nyugat megint csak tisztán christológiai vonatkozásban, a képtiszteletre való minden vonatkozás nélkül úgy formnlázza meg, amikor például Krisztus Mennybemenetelének ünnepén a szentmise kánonjában azt mondja : Unigenitus Filius Tuus, unitam sibi fragilitatis nostrae substantiam, in gloriae tuae dextera collocavit. (Folytatása következik.) Ivánka Endre.
