Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Bendefy László: Johannes Ungarus 1261 körüli utazása
178 IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN legét azonban idővel elveszítette s a perköltséget a kellő jogalap nélkül perlekedő pervesztesre rótták ki. Zenó császár konstitúciója óta a pervesztes fizeti a perköltséget, tekintet nélkül arra, hogy alapos oka volt-e a perlekedésre, avagy sem s ez az elv érvényes napjainkban is. Az egyházi bíró a decretalis jog idején büntetésképen szintén az alaptalanul perlekedőt marasztalta el a perköltségben s elegendő volt a vélelem (praesumptio iuris) annak megállapításához, hogy a pervesztesnek nem volt a perlekedésre alapos oka. E vélelem ellen természetszerűleg helye volt az ellenkező bizonyításának. Nagyjában ez a felfogás maradt érvényben a XVIII. századig, ettől kezdve a Rota gyakorlata nyomán a pervesztest ítélik el a perköltség viselésére, tekintet nélkül arra, hogy kellő jogalap birtokában perlekedett-e, tekintve, hogy objective ő az oka a perlekedésnek. A Rota tehát a praesumptio furis-vélelmet (t. L, hogy minden pervesztes alaptalanul perlekedik) praesumptio iuris et de iure-vélelemmé fejlesztette ki s e vélelem ellen bizonyításnak már nincs helye. Ez a gyakorlat kevés megszakítással a kódex előtti időkig érvényben volt. A könyv második része a ma érvényes jogszabályokat tárgyalja. Idézi a Rota és a Signatura Apostolica idevonatkozó szabályait s megállapítja, hogy a 20. kánon alapján ezek a szabályok alapnak tekintendők az összes alsófokú bíróságokra nézve. Kiemeli a szerző, hogy az 1910. kánon 1. §-a a pervesztest terheli a perköltség viselésével s nem kívánja meg a kellő jogalap nélküli perlekedést. Erre az esetre ugyanis a kánon 2. §-a külön büntetést statuál. A kódex tehát a korábbi felfogás mindegyikének helyt adott. A továbbiakban a szerző azokat a kivételeket ismerteti, amikor a fél elveszíti a pert, de nem ítélendő el a perköltség viselésére és fordítva ; majd részletesen tárgyalja a perköltség sorsát jogorvoslatok esetén. Külön fejezetben foglalkozik a perköltségek kölcsönös megszüntetésével. Érdekesen fejtegeti a peres társak költségviselését a római jogtól kezdve az egyetemlegességet elrendelő napóleoni jogon keresztül a mai kánonjogig. Gyakorlati fontosságúak azok a szakaszok, amelyekben meghatározza, hogy mennyiben alkalmazható ilyen esetekben a mai jog szerint a perköltség viselésében való egyetemleges marasztalás. Ha a bíró a peres társakat az 1912. kánon alapján a perköltség pro rata- viselésére ítéli, a felosztásnak a szerző véleménye szerint nem kell egyenlő részekre történnie. A szerző eme vélekedését tételes rendelkezéssel támogathatjuk, ugyanis a köteléki perek rendjéről 1936-ban kiadott Instructio 236. §-a kifejezetten a bíróságra bízza a viselendő perköltségrészletek nagyságának a megállapítását. A költségek megállapításával kapcsolatban a jegyzetben rámutat arra a szerző, hogy az 1909. kánon 1. §-a nem taxatív felsorolás ! Ezzel a fontos megállapítással könnyű egyetérteni. Lega és Vidal nyomán a költségeket *in necessarias, in utiles et voluptarias sive superfluas» osztályozza. Mindegyikre részletezést is ad, ami támogatja a bírót munkájában. Végül az ingyenes jogvédelem szabályait tárgyalja. Figyelmeztet a könyv arra, hogy a kódex nem határozza meg a szegénység bizonyításának módját, ami ilyenformán
