Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Bendefy László: Johannes Ungarus 1261 körüli utazása
NÉHÁNY SZÓ AZ ŐSKERESZTÉNYSÉG KÉRDÉSÉHEZ 157 vonatkozó szavai az ellenkezőt bizonyítják. Az egyes egyházközségeket mindenesetre Krisztus kormányozta, de apostolai által, nem pedig pusztán charismatikus úton. Kor. I. 12—14-ből látszik, hogy Szent Pál egyáltalában nem tulajdonit a charismáknak, nevezetesen a nyelveken való beszélés, valamin!: a prófétálás adományának olyan fontosságot, mint azt Schnepel önkényesen kiélezi. Az apostoli kor evangéliumának a középpontjában valóban Jézus Krisztus állt, a felmagasztalt Úr, az Egyháznak élő feje, de mint az Istennek egyszülött Fia. Schnepel tagadja, hogy az őskereszténység Jézust dogmatikus értelemben az Isten Fiának vallotta, — és így felújítja Harnack ismeretes állítását a dogma nélkül való kereszténységről. Ezzel szemben Krisztus istenségét hirdetik már a szinoptikus evangéliumok is,1 de még inkább Szent Pál levelei és Szent János iratai. Jézus Krisztus pedig nemcsak a bűntől szabadította meg az emberiséget, hanem meghozta nekünk az Istenről való helyes ismeretet is, mely nélkül maga a puszta bűnbocsánat sem lett volna elegendő. Teljesen igaz, hogy az Isten megbocsátó kegyelme felöleli az ember egész életét, és hogy az Isten gyermekeivé minket egyedül az Isten kegyelme tett ; de már a szinoptikus evangéliumokban is az Úr Jézus számtalanszor megköveteli a mennyei Atya akaratának a teljesítését, Szent Pál pedig ugyancsak számtalanszor megkívánja, hogy az élő hitből és a keresztség vizéből megigazult keresztények hivatásukat a jó cselekedetek gyakorlásával mutassák meg. Az Apostolok Cselekedeteinek a könyve világosan megmutatja, hogy az őskereszténység Credoja ugyanaz volt, mint amelyet a katolikus egyház azóta is mindmáig hitt és vallott. Az Apostolok Cselekedeteinek tanúsága szerint már az őskereszténység hitt az Atya-Istenben, aki mindenható, az égnek és a földnek teremtője, hitt Jézus Krisztusban, az Atya Fiában, a mi Urunkban, aki szenvedett Poncius Pilátus alatt, keresztre feszíttetett, meghalt, eltemette- tett, leszállt az alvilágra, harmadnapon feltámadt, felment a mennybe, az Isten jobbjára emeltetett, ahol most ül vagy áll, ahonnan újra eljő, hogy megítélje az eleveneket és a holtakat ; hitt a Szentiélekben, hitte az Egyházat, a szentek egyességét, amelybe az ember a keresztség által jut be, hitte, hogy a keresztség kieszközli a bűnök bocsánatát Jézus Krisztus által ; hitt a holtak feltámadásában, az Úr Jézus második eljövetelében, jövendő Ítéletében, az örök életben.1 2 Ezekután az ember igazán nem érti, hogyan állíthatja Schnepel, hogy az ősegyház egyházközségei még szervezetükben és tanaikban meg nem állapodott egyesületek voltak .. . Amit Schnepel a keresztény hitrendszernek a második században történt «átalakulásáról» mond, egyszerű megtévesztése az olvasóknak. A II. szá1 Mát. 11, 25—27; 16, 16; 26, 63. 64; Mk. 14, 61. 62; Luk. 10, 21. 22 ; 22, 70. 2 Az egyes helyeket 1. E. Jacquier, Les Actes des Apôtres. Paris, 1926. CCVI—CCVII. 1.
