Theologia - Hittudományi Folyóirat 9. (1942)
Artner Edgár: A bűnbánati fegyelem válsága keleten a IV. század végén
A BŰNBÁNATI FEGYELEM VÁLSÁGA KELETEN A IV. SZÁZAD VÉGÉN 333 és rendkívüli hatása ideiglenesen helyrebillentette is valamennyire a lelkekben megzavart egyensúlyt — mindkét történész kiemeli, hogy prédikálása elsősorban a bűnbánat elmélyítését célozta1 —, utódai alatt és az új helyzethez alkalmazkodó más keleti egyházakban még az V. század 30-as éveiig nem alakult ki biztató állapot. Ha azután valaki figyelmesen tanulmányozza az említett egyháztörténetírók munkáit, nem egy oldalról új világításban fogja látni a kérdéses átmeneti időszakot ; rátalálhat több olyan tényezőre, amelyek a kialakulást befolyásolták. Először is tőlük tudjuk meg, hogy milyen feladatkört töltött be a többször említett rendelettel eltörölt penitenciárius presbyter,2 Ha az intézmény keletkezését illetőleg téved is Sokrates, amikor a deciusi üldözés idejére megy azzal vissza, mert legvalószínűbben az említett IV. századi zsinatok egyre szaporodó penitenciális előírásai tették azt csak szükségessé különösen nagyobb egyházakban, de lényegében jól tudósít, hiszen fiatal korában még személyesen tapasztalhatta ennek a szervnek működését. Előadásából kitűnik, hogy a bűnbánati fegyelem irányításával megbízott pap voltakép a püspököt tehermentesítette olyképpen, hogy a penitenciális ügyek előkészületi részét intézte. Mit jelentett ez? Semmi esetre sem azt, mintha későbbi értelemben valamiféle olyan tisztséghez lehetne hasonlítani, mint amilyen pl. az apostoli gyóntatóké, a penitenciárius kanonoké vagy akár az önként választott lelkiatyáé. A penitenciás presbyter feladata nem gyóntatás volt, a bűnbánati fegyelem szentségi részéhez neki úgyszólván semmi köze sem volt ; az továbbra is a püspök joghatóságában maradt, mert a recon- ciliációt még a penitenciás pappal rendelkező egyházakban is mindenütt a püspök celebrálta. Ezt előkészítendő azok a hívek, akik úgy gondolták, hogy lelkűket olyan bűnök terhelik, amelyek kánonilag előírt vezeklés útján nyerhetnek csak bocsánatot, közvetlenül nem a püspököt terhelték ügyükkel, hanem a penitenciás paphoz járultak. Ez azután kivizsgálta a tényállást és ha valóban szükségesnek látta, kiszabta a megfelelő penitenciát ; ha ellenben ítélete szerint arra nem volt elég alap, a bűnbánót hosszabb-rövidebb magános úton való elégtételi cselerendelkezésével : Ephes. 5, 11. Nem lesz mód többé a bűnösök megfeddésére. Az utóbbi is úgy tapasztalta, hogy az újítás nyomán erkölcsi lazulás lépett fel. 1 Sokr. VI. 3. (u. o. 669.) és Sóz. Vili. 2. (u. o. 1517.) Ar. Sz. János tanítása Sokrates szerint főleg azt célozta, hogy hallgatói erkölcseit javítsa. Bűnbánatra főleg a gazdagokat és hatalmasokat buzdította — fűzi hozzá Sozomenos —, mert inkább ezek szoktak vétkezni. — Az előbbi Chrysostomos utódáról. Atticusról is feljegyezte, hogy együtt siránkozott a bánkódókkal. Nyugaton aakortájt Sz. Ambrus is így indította bánatkönnyekre a bűnösöket, miként életírója feljegyezte. (Sokr. VII. 2. u. o. 741. — Paulinus c. 39. így Schütz: Dogmatika, Budapest, 1937. 2. kiad. II. 536. old.: «Ambrus híres gyóntató».) s IjQEaßvTSQog ó int rrjç pexavoiaç.
