Theologia - Hittudományi Folyóirat 9. (1942)
Artner Edgár: A bűnbánati fegyelem válsága keleten a IV. század végén
330 ARTNER EDGÁR meglátjuk, hogy az idézett pályamunkában említetten kívül még egyéb történeti adatok is segítségül hívhatók annak megvilágítására, hogy milyen változás ment végbe a bűnbánati fegyelemben a 391-i esemény nyomán, és kiknek milyen részük volt annak előidézésében és tova- fejlesztésében. A másik pályamunka szerzője teljesen beleélte magát a bűnbánatot hirdető Chrysostomos lelki világába. Szinte egész fejtegetését az egyházatya nyilatkozataiból szövi egybe és így felette sikerült bepillantást nyújt a lelkek üdvéért aggódó főpap felfogásába és abba a lelkipásztori erőfeszítésbe, amellyel célját elérni igyekezett. Kitűnik e munkából is, hogy Aranyszájú Szent János már püspöksége előtt sem volt híve a nyilvános penitenciatartás sokak szemében túlságosan nehéz módjának. Hivatalos eltörlése után azonban több alkalommal mégis érezte hiányát és épp ez a felismerés volt egyik oka, amiért oly rendkívül buzgóságot fejtett ki híveinek a bűnbánatra való rábeszélésében.1 Mintegy a fiókáit először szabad szárnyra eresztő anyamadár féltő lalkozó irodalmat aknázta ki. Ennek közlésétől itt annyival is inkább eltekinthetünk, mert reményünk van, hogy a viszonyok javultával az ilyen jobb munkákat a szemináriumi kiadványok sorozatában meg tudunk majd átdol- gozottan jelentetni. Pótlásul tehát csak Hoh J. munkáját említjük : Die kirchliche Buße im 11. Jahrhundert, Breslau 1932., amely ellen akkor nyomban többen felszólaltak. Poschmann eredményei után immár túlhaladottnak tekinthetők egyes állításai. — Az említett történeti adat a 403-i írti Aqvv zsinat 7. vádpontja Chrysostomos ellen : «Megengedi, hogy vétkezzenek, mert azt hirdeti : ha ismét vétkeztél, bánd meg újra, és ha még oly sokszor vétkezel is, jöjj hozzám és én meggyógyítlak». 1 A másik pályaművet, amely szinte folytatja és kiegészíti az előbbit, Miskolczy Kálmán készítette. Míg Rózsahegyi inkább affelé a nézet felé hajlik, hogy Aranyszájú Sz. János nem tartott szükségesnek magángyónást, Miskolczy több olyan idézetet hoz, amelyek az ellenkező felfogást látszanak alátámasztani. Ilyenek különösen : «Ne mondja senki : nem megyek a templomba, mert bűnös vagyok. Nem tudod-e, hogy aki az oltárnál áll maga is gyarló, bűnös ember? Miért van ez így? Azért, hogy megértéssel tudjon lenni a bűnösök iránt és így megadja nekik a bocsánatot...» (Horn. in Petr. ap. — MG. 50, 726.) — «Mert ha bűneidet megvallottad, ahogyan azokat meg kell vallani, alázatossá lesz a lelked ... ha azonban valaki azt mondja : Bűnös vagyok, de azokat (bűneit) nemük szerint át nem gondolja és számba nem veszi, és nem mondja : Ezt és ezt a bűnt követtem el ; sohasem jut a végére, mert mindig gyónik ugyan, de nincs gondja a javulásra» (In Ep. ad Hebr. Horn. IX. c. VI. — MG. 63, 81.) — És különösen Ecl. de confessione peccatorum Horn. 46., amelyben hivatkozik I. Kor. 11, 31. és íz. 43, 26.-ra, majd így folytatja: «Ne csak pa- ráznaságaidat és nyilvános bűneidet mondd meg nekem (fiol... ebirjç), hanem ármányaidat, csalásaidat, átkozódásaidat, hiú dicsőségvágyadat, irigységedet, és az efféléket mind össze kell (xQV) szedned, mert ezek nem kevésbbé büntetésre méltók amazoknál». (MG. 63, 893.) — Kár, hogy rendszere nem vezeti rá az olvasót a probléma lényegének meglátására. Pedig elég szépen fejtegeti pl. azokat a nyilatkozatokat, amelyekből kitűnik, hogy Chrysostomos menynyire meg volt győződve, hogy a bűnök bocsánata az egyház oldási és kötési hatalmától függ. V. ö. 51. sköv. old. fejtegetéseit.
