Theologia - Hittudományi Folyóirat 9. (1942)
Artner Edgár: A bűnbánati fegyelem válsága keleten a IV. század végén
326 ARTNER EDGÁR lelkűket állandóan erősítő hívők sokkal magasabb színvonalon kellett hogy állottak légyen, mint, mondjuk, a mai átlagkeresztények. Ritka kivételektől eltekintve szent életmódot folytattak s így nem lépett fel annak szükségessége, hogy intézményesen gondoskodás történjék a bűnbánat szentségének alkalmazására. Egyes esetekben eligazítást nyújtott Szent Pál apostol eljárása a korintusi vérfertőzővel szemben.1 Az ilyen megtévedt hívő azután kizárása után vagy visszasüllyedt a pogányok köző,1 2 vagy hosszú — leginkább élete végéig tartó — penitenciát tartott. Csak igen rendkívüli buzgóság után fogadtak be egyeseket ismét a com- munióba.3 Ezt a normálisnak mondható állapotot, amely nagyjában az egész üldözési korszakban fennállott, csak egyes kataklizmák borzolták fel időnkint. Ilyen esetekben a megzavart hívők közt nagyobb számmal találkoztak gyengék, akik azután a baj megszűntével — mikor pl. valamiféle kápráztató eretnekségből kijózanodtak, avagy a hirtelen rájuk tört üldözés elcsendesült — bűnbánó lélekkel kopogtattak ismét a hűtlenül elhagyott egyház kapuján. Csakhogy a papság nem mindig volt hajlandó könyörgésüknek, amely nem ritkán lázadozó követelődzésbe is átcsapott, egyre-másra eleget tenni. Több érv valóban amellett szólt, hogy egyáltalán ne engedjék többé az ilyen elbukottakat a hívek közé ; azok sorába, akik hitvallók maradtak a legnagyobb veszedelem idejében is. Minthogy azonban éppen ez utóbbiak szíve esett meg leghamarább gyengének bizonyult testvéreiken, hovatovább felülkerekedett az a belátás, hogy enyhíteni kell a régi szigorúságon. Ehhez járulhatott az a felismerés is, hogy némely egyházban a megmaradtak száma jóval 1 I. Kor. 5, 1—5. és II. Kor. 2, 5—11. 2 Ez a veszély mindig együttjárt a kiközösítéssel. Különösen abban a korban, amikor a legkülönfélébb pogány misztériumok csábítgatták a tétovázó s üdvöt kereső lelkeket. De még a IV. században is észrevette pl. Arsenius apát, hogy a fiatal szerzetesekkel szemben célját téveszti a kiközösítés, mert makaccsá teszi őket ; az öregek viszont, ha ilyen büntetéssel sújtják őket, szomorkodnak miatta s visszakívánkoznak a közösségbe. (Sokr. HE. IV. 23.) 3 Egyrészt az életkor akkori átlagos rövidsége, másrészt a keresztség- nek élemedettebb korra való halogatása eredményezte, hogy ismételt peniten- ciatartásra, talán évekig tartó vezeklésre egynél többször alig is maradt volna idő a hátralevő életből. Az tehát a gyakorlatban ritkán okozhatott gondot, hogy a legtöbb egyház csak egyszeri poenitentia secunda-ra adott módot. — A IV—V. századi embereknek életkora átlagosan aligha érte el az uralkodókét, akiknek megadatott természetes halállal meghalni ; vagy egyes egyházi férfiakét, akiknek életét önfegyelmező életmódjuk hosszabbította meg. N. Constantinus kb. 65 évet élt, Constantius már csak 45-öt ; N. Theodosius ugyan 60 éves korában halt meg, de fia : Arkadius 31 éves korban hunyt el. Sz. Athanasius gondviselésszerű élete 78 évet ért, de Nagy Sz. Basilios már kb. 50 éves korában meghalt. A másik két nagy kappadox csak kb. tíz évvel hosz- szabb kort ért el. Más keleti atyák azonban (pl. Sz. Epiphanius, laodicaeai Apollinaris 80—90 éves kort is megértek. Aranyszájú Sz. János 52 éves korban halt bele a számkivetés keserveibe.
