Theologia - Hittudományi Folyóirat 9. (1942)
Horváth Sándor: A pápaság mint a vándoregyház világossága és erőssége
A PÁPASÁG MINT A VÁNDOREGYHÁZ VILÁGOSSÁGA ÉS ERŐSSÉGE 303 szervtől felvilágosított és formált értelem élét nem a species impressák közvetlen tükörképére, hanem egyenesen az önmagát felfedő (kinyilatkoztató) örök Igazságra irányítja.1 Nagy, sőt egyedüli világosság tehát az apostoli amint ezt Szent Tamás II—II. 8—9. oly határozottan állítja és oly gyönyörűen kifejti. Ebből láthatjuk tehát, hogy míg a természetes ismeret sohasem kapcsolja össze elménket közvetlenül Isten ontológiai igazságával (ami az örök eszmékben, a rationes aeternae-ben nyer objektív valóságot, 1. 84. 5., amint a szerző bővebben kifejti «A kétirányú megismerés» c. értekezésében), hanem elsősorban az érzéki világ valós tartalmaival, addig a tiszta hit egyenesen Isten önmagában való őv-ját szemléli. Hogy pedig ez nem az a világos, fényteljes ismeret, mint a visio beatáé, az onnan van, hogy maga a Veritas prima is csak mint lumen obscuratum jelenik meg a lélekben és hogy rá van utalva a kísérő képek segítségére, amelyet a magisterium vezetése alatt maga alkot. Ezért nem szemléli a hit magát a kinyilatkoztatott tartalmat sem a maga teljes fényében, hanem in speculo et aenigmate, in veritate ontologica obscurata, in analogiis. De ez a lesötétítés nem jelenti az igazság «bűnné válását», mint a dialektikusok teológiája állítja, nem annak a meghamisítása, hanem az emberi értelem arányaihoz mért idomítása. A tiszta hit tárgya tehát minden esetben Isten önmagában az emberi értelem arányai szerint kifejezve. 1 Föntebb azt állítottuk, hogy a hit Istennek a hivő lélekhez személyesen intézett oktató, tanító szava, a ratio formalis, a Veritas prima révén. Most ugyanezt mondhatjuk a tárgy (obiectum materiale) szempontjából is. Nem a magisterium által közvetített ismeretképek tartalma ez a tárgy, hanem ezt a hitet közvetítő, a hitre bensőleg tanító Isten működése, önmagának a megmutatása, feltárása. Ezért mondhatjuk, hogy az általános kinyilatkoztatásban és ennek tárházában foglalt igazságokat Isten mindenkinek személyesen feltárja a Krisztustól szervezett apostoli megbízatás tanító közlése, mint elő- föltétel alapján. így valóban teljes értékű igazsággá válik, hogy a tiszta hit fényét semmiféle teremtett vonás el nem homályosítja és hogy magának az Egyháznak a tekintélye sem játszik döntő szerepet a hit létrejötténél: propositio Ecclesiae non causât nec specificat actum fidei, sed est eius conditio. A hit tényének metafizikai elemzése így megoldja azokat a nehézségeket, amelyek a logikai és lélektani szétboncolás után is nyílt kérdések maradnak és annyi vitára adnak alkalmat. A logikai elemzés a hitet indokló tényező mibenlétének kérdését nem oldja meg. vagy a megoldási kísérlet után is elintézetlenül hagyja. Csak indokolást keres és akar megállapítani, mivel az űrt, az indokolás megszakítását nem tűrheti. Ha sikerül a folytonosságot kimutatnia, kutatása nyugvópontra jut. Ebből a szempontból tehát Isten tekintélyének bármiféle felismerése, főleg pedig igazmondásának belátása tökéletesen megnyugtatja, mivel az oksági hiátust eltüntetettnek látja. Attól, hogy ez az indítóok a hit tárgya legyen, természetszerűleg idegenkedik, mivel az oksági folytonosságot veszélyeztetettnek látja és nem is tudja helyreállítani. A hitnek alátámasztott, indokolt ismeretnek kell lenni, mondja. De mi indokolja Isten tekintélyének, mint indítóoknak a hitét? Ha önmagában bírja az indokoló erőt, akkor hiányzik a logika egyik nagy követelményének, az indoklás-keresésnek, megvalósulása, mivel az értelem közvetlen kapcsolódása az Isten tekintélyébe nem oly világos előtte, mint az észelvek elsőségének a megismerése. Ha pedig valamivel indokoljuk, akkor a processus in infinitum réme ijeszti a logikust. De csak a rossz és a tárgyi igazsággal is törődő logikust gyötri a probléma. Ha megmarad mesterségénél, akkor el kell ismernie, hogy mindenrendű ismeretnek egy
