Theologia - Hittudományi Folyóirat 9. (1942)
Rónay György: Egyházi irodalom és műveltség Szent Istvántól Kálmán király haláláig
272 KONTOR LAJOS Azonban a középkor gondolkodásmódjának és missziós metódusának megfelelően ennél a munkánál is fenyegetésekkel és erőszak alkalmazásával jártak el, kényszerből vétették fel a kereszténységet, mert az volt az általános hit, hogy ezen az úton legalább a megkereszteltek gyermekei vagy unokái lesznek majd jó keresztények. Ez azonban téves felfogás volt. Ebben a harcban azután kialakult a régi és az új keresztények rendje, a zsidószármazású keverékkeresztények félpolgárokká lettek, akik csak egymással érintkeztek s egymás között házasodtak, akiket az állam nem alkalmazott s előlük az Egyház is elzárta kapuit. Ezzel megkezdődött a keresztények egyenlőtlen elbánása, ami korábban ismeretlen volt. Ettől kezdve a vér és a faj döntik el, hogy valaki, aki egyébként a kánoni feltételeknek megfelel, az Egyházban szolgálhat-e, illetőleg az Egyházban hivatalokat, méltóságokat elérhet-e. A pápák — sokszor ugyan vonakodva és magatartásukban ingadozva — jóváhagyták ezt az új jogot s ezzel életbeléptetésüket lehetővé tették. Sokszor ugyan mérsékelték az érdes rendelkezéseket, avagy azokat csupán a vétkesekre és elítéltekre korlátozták. így V. Pius 1567-ben csak annyit kívánt, hogy csupán azok a megkereszteltek ne nyerhessenek el méltóságokat, akik felszentelésük után zsidó rítusban résztvettek s ebben az esetben — amennyiben lelkipásztorok — hivatalukat tovább ne gyakorolhassák. A pápai államban a pápák általában máskép jártak el s nem akadályozták, hogy a zsidók és utódaik világi papok lehessenek s többet közülük egyenesen magas méltóságokba emeltek. A rendekbe való belépésüket is csak akkor tiltották meg, ha ilyen rendelkezés kiadására felkérték őket. Épígy a római hatóságok általában jóindulattal, legalább is pártatlanul viseltettek irányukban. A Rota, ahova az újkeresztények folyamodtak, ha kanonokságot vagy más hivatalt megtagadtak tőlük, sokszor annyiban javukra döntött, hogy az akadályt lehetően szűkén értelmezte s a bizonyítás terhét a káptalanra, illetőleg a rendre hárította. Tartományi vagy egyházmegyei zsinatok Spanyolországon kívül soha nem hoztak a vértisztasággal kapcsolatban rendelkezéseket. Nem volt szó erről a trienti zsinaton sem, amikor a felszentelés és a püspökség előfeltételeit megállapították s nem volt szó a reformzsinatokon sem, amelyeket a különböző országokban tartottak. A legtöbb kanonista és teológus azon az állásponton volt, hogy olyan törvény, amely a zsidószármazásúakat az egyházi hivatalokból és a szerzetesrendekből kizárná, érvénytelen volna, kivéve, ha fontos okokból azt a pápa bocsátja ki vagy hagyja jóvá. A mai általános jog ezt az akadályt nem ismeri, kivéve a 987. kánon 6. §-a bizonyos próbaidőt ír elő, amit már a niceai zsinat is kívánt. Ennek ellenére vannak országok — fejezi be fejtegetéseit a jezsuita jogtörténész — amelyekben a zsidószármazásúak — amennyiben eredetük közismert — nem vétetnek fel könnyen a klérusba s nem nyerhetnek el magasabb méltóságokat olyan könnyen, mint akinek szülei és nagyszülei keresztények voltak... Kontor Lajos.
