Theologia - Hittudományi Folyóirat 9. (1942)
Horváth Sándor: A pápaság mint a vándoregyház világossága és erőssége
198 HORVÁTH SÁNDOR O. P. jére, hogy az Egyházat tisztán csak a politikai célok szempontjából ítéli meg és marasztalja el, nemcsak egy sorba helyezve a többivel, hanem alsóbbrendűségét igen is kiemelve. Megértjük, de nem helyeseljük. Az Egyház szociális szervezete, főkép a többi közületekhez való viszonyában csak külső héj, amely lényegét nem tükrözi vissza, sőt még arra sem alkalmas, hogy a lényeg megállapításához szükséges elvonási anyagot szolgáltassa, vagy képviselje. A természetes társadalmi alakulatok külső megjelenési formája az egyedüli támasztó pont lényegük megállapításához.1 Többet nem igényelnek, sőt legtöbbször azt is, ami transcendentális vonatkozásban bizonyos dicsfénnyel vehetné körül mivoltukat.'1 2 tudatosan kizárják belső alkotó elemeikből és fogalmi meghatározásukból. Nem így az Egyház. A kinyilatkoztatásra és pozitív isteni rendelésre hivatkozva olyan mibenlétet tulajdonít magának, amelynek megvalósulásánál és így fogalmi meghatározásánál is a transcendens vonatkozások a döntők. Ezek pedig elsősorban nem természetes, hanem természetfölötti kapcsolataikban alkotják az Egyház substantiális erejét, minden más közülettől való megkülönböztető sajátságát és esetleg ezek fölé emelő, kimagasló méltóságát. Ha tehát az Egyházat igazi mivoltában akarjuk megközelíteni és ennek alapján akarunk külső szociális megjelenési formáiról helyes ítéletet alkotni, akkor nem járhatunk a természetes elvonás megszabott útjain, hanem a kinyilatkoztatásban megjelölt lényegből kell kiindulnunk és az Egyház emberi vonatkozásait ezeknek a fényében kell szemlélnünk. A kinyilatkoztatás pedig elsősorban az Egyház belső, természetfölötti erőit hangsúlyozza. Krisztus példabeszéde a szőlőtőről, a venyigéről és a gyümölcsről3 a közösség egészen új formájáról szól... A sokaságot összetartó erő itt már nem a természetes iustitia legálisban adott emberszeretet, hanem a Krisztusban való egyesülés, a megváltó mü életerejének nem erkölcsi, hanem mystikusan valóságos közlése. Ugyanezt a gondolatot hangsúlyozza Szent Pál4 a Krisztusközösség hasonló megvalósulásában, aminőt az emberi test egyes részei 1 Szent Tamás nemcsak a természetes ismereteknél, hanem a hitigazságok területén belül is alkalmazza a nagy aristotelesi elvet, hogy a járulékok megismerése vezeti el elménket a szükségszerű sajátság, ez pedig a substantiális létalap felismeréséhez. így valamely társadalmi alakulat külsó' megjelenése (törvényhozása, politikája stb.) mutatja meg lelkét, benső összetartó erejét. Ahol az önkény vagy a hasznosság elve uralkodik, ott nincs bensőség, nincs a természettől elgondolt iustitia legalis. 2 A iustitia legalis naturalis hiányát abból állapíthatjuk meg, hogy a közület elméletileg vagy gyakorlatilag elszakad a természetjogtól és így az örök törvénytől. Ezzel fosztja meg a társadalmi alakulat önmagát a tárgyi szentségtől (sanctitas objectiva) és sérthetetlenségtől (firmitas, inviolabilitas), ami csak Istenből áradhatna át rá. Nincs teremtett dolog, amely önmagát indokolná meg. így van ez az erkölcsi világban is : ha elszakad Istentől és a transcendens vonatkozásoktól, értéktelen alakulattá válik. 3 Ján. 5. 1—5. 4 Ef. 5. 24.