Theologia - Hittudományi Folyóirat 9. (1942)
Horváth Sándor: A pápaság mint a vándoregyház világossága és erőssége
196 HORVÁTH SÁNDOR O. P. emberi fogalomalkotás rendes módja, a tanítás, a szó, az ige ennek a szerve: fides ex auditu, auditus autem per verbum, Christi.1 A földön élő híveket tehát egy nagy közösség tagjainak kell tekintenünk, amely nem egy tekintetben hasonlít a többi társadalmi alakulásokhoz, de egész mivoltában ezek mintájára föl nem fogható. A belső kapocsban kell a megkülönböztető elemet keresni. A természetes közületeknek is van összekötő tényezője. A «sola unitas parit unitatem» észelv szerint a tömeget csak olyan erő egységesítheti, amely önmagában annyira szilárd, hogy osztatlanságát (unitas transcendentalis) a saját léttartalma révén meg tudja őrizni és ennek erejét a sokaság rendezésében és egységesítésében is kiélheti. A természet eléggé gondoskodott arról, hogy az emberi közületeket egy egészen benső kapocs, a iustitia legalis vagy generalis, az általános emberszeretet (bonum commune humanum) tartsa össze.2 De ez a gyöngéd gondoskodás a legtöbb esetben meghiúsult és az emberszeretet helyét majdnem minden tisztán emberi közületben a kényszerre alapított jog foglalja el. A természet iustitia légalisa talán egyes emberek lelkében vagy egy-egy töredék érzületében valóság lehet, de az ilyen társadalom egészének életét nem hatja át, abban rendező, egységesítő szerepet nem játszik. Ha az ilyen közület állítja, hogy az embernek Isten előtti megigazulását hozzák létre. A természet eszmevilágában az értelem nem egyesülhet a hitigazság valós tartalmával. A hitetlen tehát véglegesen elutasítja és értéktelen logikai alakulat gyanánt kezeli a kinyilatkoztatást és azt úgy nézi, mint a többi népek mytho sát. A hivőt azonban kiemeli ebből az esse per se subsistenst képviselő copula, amennyiben a természet fölött álló valóság eszmevilágába kapcsolódik általa. Ennek a közlése múl felül minden teremtett erőt és az ebbe való közvetlen bekapcsolódás nem lehet az értelem vagy akarat saját műve. Mindkettőt a Veritas prima végzi el. Ezért fog fel a hivő lélek'valós igazságot, ezért egyesül közvetlenül magának Istennek eszmevilágával, úgyhogy a hit élménye, a) őszinte vallása valamely reális igazságnak, b) de nem a saját, nem is a természet, hanem Istennek tudásában. A «tiszta» hitben tehát tárgyilag nincs semmi emberi vagy természetes eszmei tartalom: ezek csak hordozói a természetfölötti eszmeiségnek; az emberi értelem mibenlététől megkívánt eszközök, hogy az értelem éle a magasabb tárgy szemléletére irányuljon. Ezért mondja Szent Tamás (II—II. 1. 2.), hogy a hit tárgya mindig a közvetlen isteni igazság (Veritas prima), amelynek az emberi fogalmazások csak közvetítői. Innen értjük meg további állítását is, hogy t. i. a hivő értelem nem a saját, hanem idegen terület keretein belül mozog, egy új élettér foglya. (14. Ver. 1.) Alanyilag is ezt kell mondanunk : a hit létrejötténél az ész természetes ereje csak annyiban működik közre, mivel hordozója a magasabb, természetfölötti fénynek (lumen fidei) ; maga a hit ténye nem reá, hanem erre az isteni világosságra, az értelemre pedig, mint ennek erejében működő tényezőre (principium elicitivum) vezetendő vissza. Ezért nincs a hivő léleknek Isten eszmevilágával való egyesülésében semmi sem, ami nem közvetlenül Istenre és Isten nagy kegyelmére, a hit erényére, ne lenne visszavezetendő. 1 Rom. 10. 17. 2 Ezt fejtegetem Társadalmi alakulások és a természetjog (Budapest, 1942) c. tanulmányomban.
