Theologia - Hittudományi Folyóirat 9. (1942)
Ivánka Endre: Neoplatonikus volt-e Dionysius Areopagita?
112 IVÁNKA ENDRE és a következő helyre teszi a gondolkodó lények, a szellemek és alacso- nyabbrendű istenségek világát, a vosgóv-t. Ezt a régiesebbschémát követi Dionysius Areopagita is.1 Ennek az okát abban lehet keresni, hogy Dionysius Areopagita időrendben közelebb áll Jamblichoshoz mint Prokloshoz, de figyelembe lehet venni azt is, hogy Jamblichos filozófiáját veszi alapul az a nagy pogány renaissance, mely utoljára törekedett a klasszikus pogányság visszaállítására, és a kereszténység megsemmisítésére és mely Julianus császár személyéhez fűződik ; az ő számára a fîeïoç vagy ôcujuovioç ’Ia/xßhxog a legfőbb filozófiai tekintély Platon után, melyet számtalanszor idéz munkáiban és ott is felhasznál, ahol nevét nem említi. Jamblichos neoplatonizmusa tehát, az összes neoplatonikus rendszerek közül az, mely (éppen Julianus műveiben) népszerű vagy legalább szélesebb köröknek szánt formát is öltött és a nagy közönség elé került. Dionysius Areopagita müveiben egyébként egy olyan helyet is találunk, mely egyenesen Julianus reformjaira utal, melyekkel ő a pogány vallási életet megerősíteni és elmélyíteni akarta. Dionysius Areopagita, a keresztelésről beszélve, azt mondja a püspökről, aki azt elvégezte, hogy «a szertartás befejezése után (xavxa xsXéaag, szószerint : a xeXexrj (misztikus beavatás) befejezése után) visszatér a «másodlagos dolgokéhoz történt kimenetelétől (ânô xrjç èni xà ôevxega ngoôôov) az «elsődleges dolgok» szemléletéhez (ênl xrjv xœv jzqwxcdv âvaxeivexai deojgíav), hogy minél rövidebb időre forduljon el attól, ami az ő helyzetéhez és hivatásához illik, és állandóan foglalkozzék, a Szentlélektől az istenközelség mindig magasabb és magasabb fokára vezérelve, az isteni dolgokkal.»1 2 Az eddigiek alapján most már könnyen felismerhetjük, hogy Dionysius Areopagita itt a püspököt, a iegág/rj^-t, az egyházi hierarchia fejét, analógiába akarja állítani az Istennel, a világmindenség fejével és létforrásával és hogy ez a «kimenetel» (ngôoôoç) é* a szemlélődéséhez való visszatérése szimbóluma akar lenni annak, hogy az Isten, önmagából kibocsátva a teremtett világot, ebben a «jóságához illő emanációban»3 kilép önmagából, de egyúttal változatlanul megőrzi az «önmagában való nyugvását»,4 mely örökkévalóságával jár. Mégis feltűnő, és a keresztény gondolatkörből nem magyarázható, hogy Dionysius Areopagita itt a püspököt úgy állítja elénk, mintha főfeladata az lenne, hogy a szentélyben elrejtve, misztikus szemlélődésekbe merüljön. A magyarázatot Julianus reformjaiban találjuk, a pap-filozófusnak általa felállított ideáljában. Julianus császár egy hosszú levelet (majdnem azt mondhatjuk : 1 Például a de div. nom. IV. fejezetében (az 1. és a 6. §-ban) MPQ 3, 693 C és 701 A, Maximos (illetve Johannes Scythopolitanus) kommentárja behatóan tárgyalja ezeket a fogalmakat. L. : MPG 4, 240—241. 2 Eccl. Hier. 11. 2, 8, MPG 3, 397 A. 3 Div. Nom. II. 5, MPG 3, 641 D. 4 Div. Nom. IX. 8, MPG 3, 916 B.
