Theologia - Hittudományi Folyóirat 8. (1941)
Bendefy László: A kumai püspökség története. (Folyt.)
56 BENDEFY LÁSZLÓ A bullából azonban azt is megállapíthatjuk, hogy IX. Bonifatius pápa, mihelyt a szóbanforgó híradás kezébe került, haladéktalanul intézkedett. Ez az intézkedés 1401 január 7-én kelt, tehát azt a levelet, amely az intézkedésre okot adott, Kaffából kb. 1400 október elején küldhették el. De mi következik ebből? Az a — köztörténeti szempontból eddig ismeretlen — tény, hogy Temir Kutluj és Aktagh bég kaukázusi erőszakoskodásai még 1400—1401 körül is javában tartottak, sőt olyan méreteket öltöttek, hogy a pápa szinte kereszteshadjáratot kénytelen hirdetni a tatár és szaracén seregek ellen. A megszervezendő védősereg élére a Szentatya Antonius Solpan, kaukázusi bennszülött ferences szerzetest nevezi ki. Szerencsésebben nem is választhatták volna meg a vezért ! A legfeltűnőbb azonban Antonius testvér esetében az, hogy milyen megtisztelő és felelősség- teljes hatásköre volt a rend életében : jr. Antonius Solpan a ferencesek orosz vikdriájának, valamint szeráji custódiájának visitatora volt Kaffa székhellyel. Talán ez a tény mutatja leginkább, mennyire gyökeresen sikerült Szent Ferenc fiainak átgyúrniok Keleten a lelkeket, hogy egy bennszülött legénykéből nevelt szerezetest mertek a visitatori magas méltóságba ültetni ! Pedig a visitator személye a hittérítés ütemére és eredményére nem kis befolyással lehetett ! A bulla is kiemeli a zarándok testvérek térítőmunkásságának kimagasló eredményét. Természetes, hogy miután az 1395—96. évi hadjárat során a magyer, alán, cserkesz stb. népek földjén végigvonuló tatár hadak Timur parancsára minden épületet, amely nem muzulmáné volt, leromboltak vagy felgyújtottak, el kellett pusztulniok a templomoknak és a konventeknek is. A térítői munka tehát a dolgok rendje szerint jóformán teljes mértékben a zarándok testvérekre hárult, de ők derekasan megfeleltek a szent feladatnak ! A bulla közli, hogy Timur hada «meglehetősen sok várost az egyházzal együtt lángba borítva elpusztított». Bizonyára erre a sorsra jutott Magyer főváros püspöki székesegyháza és konventje is. A tatárok a keresztény híveket leöldösték vagy rabszolgaságba hurcolták. Természetes dolog, hogy azokon a vidékeken, ahonnét a tatár horda — véres munkája végeztével — már elvonult, vajmi kevés eredménnyel dolgozhattak a visszamerészkedő hittérítők. Kinek lett volna bátorsága odaszegődni Krisztus keresztje mellé, mikor jól tudták, hogy a megvallott kereszténység csak szenvedést, földönfutást, vagy éppen kínhalált jelent ! Ám a korábban jól megmunkált földön újból is kihajtott az elvetett mag és újból megtermett, beért Krisztus kalásza. In «civitatibus scilicet Chomek, Thuma, Tarchu, Dergveli, Michaha» Timur büntetőhadjárata után is rohamos erővel megszaporodott a katolikusok száma. Ezekre az erőslelkűekre, ezekre az elszánt, alaptermészetüknél fogva heves vérmérsékletű bennszülött keresztényekre óhajtotta alapozni
