Theologia - Hittudományi Folyóirat 8. (1941)
Gruber Miklós: Széchenyi István eszmevilágának romantikus gyökerei
350 ORUBER MIKLÓS rendű értelmezésére. A gondolatmenet nála is ugyanaz : «Végre is a polgári társadalomban való hit az, amely minden gazdasági műveletet kiegyenlít egymással, térben és időben egymástól bármily távol végezzék is azokat. Éppen ezért a dolgok igazi rendjében az egyesek hitele feltételezi az összesség, a közösség hitelét. Tehát a hit és az adott szó az, amivel fizetünk».1 Müller is a hittel kapcsolja össze a hitelt és így a vallás természetfölötti síkjára emeli : «A kereskedelemben ható erő, a pénzben, a váltóban működő lélek a hitel, s ne mondja senki, hogy a hitel benső lényegét megértette, ha a hitnek, azaz a vallásos hitnek világa idegen maradt számára».1 2 A hitel fogalmának ilyen értelmezése is mutatja már, hogy nem kis részletmunkáról, a magyar világ egy speciális jelenségének megváltoztatásáról van szó, Széchenyi — mint már erre Szekfű is rámutatott3— a magyarság egész belső, subjektiv világát akarja megváltoztatni. Ehhez szükséges, hogy a magyar ember tisztában legyen saját magával, ismerje helyzetét, életének körülményeit. Ezért hangsúlyozza annyira az önismeret szükségességét egyéni és nemzeti értelemben egyaránt. «Az önismeret külön véve, minden egyéb körülállások ismerete nélkül, csak csorba hasznot hajtana ; de a bölcseség azt kívánja, hogy mindenki magát, azaz : testi s lelki tulajdonit, körülményeit, ú. m. nemzetiségét, vagyonát hazáját, hazafiait ; összeköttetéseit, azaz szüleit, rokonit, gyermekit ; választottit, ú. m. szerelmét, barátját, ismerősit oly tökéletesen ismerje, amint azt agyvelői ereje csak engedi.4 Müller, Schlegel Frigyes is hangoztatják annak szükségességét, hogy az ember ismerje fel helyzetét, Istenhez, embertársaihoz, a közösséghez való viszonyát. Széchenyi szerint «a legmagánosabb ember is különféle helyeztetésekben van ; mert ő egyszerre a Mindenható teremtménye, a király jobbágya, a haza polgára, atyja fia, testvérei bátyja vagy öccse, embertársai felebarátja stb. S ha mindezeket teljesen nem ismeri, t. i. önmaga oldalait, nem is fejlődhetik oly tökéletességre, vagy ami éppen egy, oly boldogságra, mint az valósággal tehetségében volna».5 Müller azt mondja, hogy az egyes ember az államhoz úgy viszonyul, mint status in statu. Feje valamely közösségnek, másrészt tagja annak. A családapa a család feje, házának képviselője, mint ilyen elöljáró. Azonban a családapa tagja egyúttal valamely államnak, tehát alattvaló. Ha azonban az ember önmagához és embertársaihoz való viszonylataiban létezni akar, akkor még egy harmadik viszonylatnak kell az előbbiekhez járulnia, s ez az Istenhez való viszony, az ember személyes 1 Elemente, id. kiad. II. 118.1. 2 Müller : Schriften zur Staatsphilosophie. München é. n. 311. I. 3 Szekfű : Három nemzedék. 32. 1. 4 Hitel id. kiad. 27. 1. 6 Hitel, id. kiad. 28. I.
