Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Artner Edgár: Még egy-két szó Nagy Konstantin kereszténységéről
MÉG EGYKÉT SZÓ NAGY KONSTANTIN US KERESZTÉNYSÉGÉRŐL. Örömmel kell tudomásul venni azt a jelenséget, hogy egyetemünk bölcsészeti karán újabban egyre többen foglalkoznak a hittudományt közelről érdeklő tárgyakkal, nevezetesen az ókereszténység problémáival is, főleg az egykorú irodalom alapján. Amit Karunk kebeléből a letűnt liberális korban ismételten hiába hangoztattak, hogy t. i. a pogány klasszikusok mellett ne hanyagolják el a keresztény ókornak nem ritkán az említettekkel forma és stílus tekintetében is vetekedő jeleseit, azt az óhajt most megvalósulni látjuk olyan munkában, mint amilyenek legutóbb napvilágot láttak, hogy példaképen csak Simonnak Alexandriai Kelemenről és a misztériumokról, vagy Nagy Tibornak a pannóniai kereszténységről írt műveit említsük.1 Ennek a tábornak egyik legszorgalmasabb munkása Ivánka Endre is, aki jeles nyelvészeti készültségével kutatja fel többek között az ókeresztény irodalom egyik-másik alkotását, hogy azután érdekes megfontolásokat fűzve az abban olvasottakhoz tárja munkájának eredményét az olvasók elé. Ilyen ügyesen megírt tanulmánya volt az is, amely e folyóirat 1939. évi 4. számában jelent meg e címmel : Konstantin császár kereszténysége újabb megvilágításban. Ügyesen állította az érdeklődés előterébe azt a nem új keletű, de még napjainkban is aktuális kérdést : mi volt Nagy Konstantinus «megtérés»-ének igazi oka? Sok tekintetben igazat is adunk okfejtéseinek, de minthogy úgy látjuk, hogy adatai közül nem mindegyik felel meg a történeti kutatások által megállapított tényeknek, kötelességünknek érezzük e hozzászólást. Felfogásunk eltérésének alapvető okát abban látjuk, hogy Ivánka nem vonta eléggé tanulmányozása körébe a katolikus egyháztörténetírás alkotásait, hanem csaknem kizárólag racionalista kutatók, főleg André Piganiolnak 1932-ben megjelent munkájából merített. Ebből magyarázható, hogy egyszerűen «legendá»-nak minősíti a kortársak (Lactantius és Eusebius) előadására alapuló tudósításokat a császár látomásáról, amelynek történeti valóságát azonkívül a vonatkozó leletek egész sora is bizonyítja. Az általánosan elfogadott terminológia szerint tudományosan legendának a vértanuakták «gesta martyrum»-nak nevezett csoportját nevezzük. Lactantius és Eusebius, valamint a nyomukba lépő történetírók munkáit így nevezni semmi esetre sem szabad. 1 Ez utóbbit a Theologia is méltatta (1940, 91. Szabó Vendeltől.)
