Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Zimándi Pius: Kódexirodalmunk és a társadalmi kérdések
KÓDEXIRODALMUNK ÉS A TÁRSADALMI KÉRDÉSEK 311 Az úr és szolga — munkaadó és alkalmazott — viszonyát taglalva az úr kötelességeit a következőkben látja : szeretetnek formája (nem szabad a szolgákat «ugyan tartani, mint oktalan barmot») ; szolgált szolgának megfizetés (ellenkezője «mennyországra kejájtó bin») ; kegyes irgalmasságnak szolgáltatásai ; igyenlő ítéletnek követsége (= igazságosság) ; segedelemnek szikséges látogatása (ételük, italuk, ruházatuk meglégyen) ; használatus birodalmasság (= lelkiekben is gondjukat viselni) ; végül bér szerént megelégöjtés, azaz feljebb ne erőltesse bérének szolgát szolgálni, és megelégöjtse az szolgát ü szolgálatja szerént. Milyen világosan és modernül fogja meg a kérdést ! Az alkalmazott helyzetét és kötelességeit munkaadójával szemben viszont így foglalja össze : engedelmesség ; igyenlőség és igazság (= hamisság nélkül szolgáljanak) ; tisztöletes becsülettel legyenek űrökhöz ; hívség tartás avagy igazmondás ; használattal (= haszonnal) való szolgálat ; idves- séges gondviselés (nem szabad Istent elhanyagolni e világi úrért : ennek is van ura mennybe) ; ugyanakkor korholva fordul szolgák és tiszttartók felé, akik «titkon és urozván» urok vagyonából akarnak meggazdagodni. «Nem illik, nem illik lenni szerelmes atyámfiai ! Mert ennenmaga, mind utána való magzati, maradéki erekké elkárhoznak érette miatta.» Ura vagyonából még alamizsnát sem adhat, legfeljebb talán «kisdedet». A magántulajdon szentsége jut itt kifejezésre. Nem kevésbbé erősek, sőt erősebbek szavai az urak ellen, kik nem adják meg a szolgát megillető bért, és gonoszul bánnak vele, gyötrik, kínozzák. Példát is olvastat ezek büntetéséről. Egy szerzetesnek Benedek apátúr megmutatta mind az bódogoknak, mind az kárhozottaknak helyét. A kárhozottak közül az egyiket «hát az érd égők nyúzják, és annak utána sóval vakarják ű testét es, azután tizes rostélyon sitnék» azért, mert «volna egy kegyetlen fejedelem, és ű szolgáit, jobbágyit ű es azonképpen nyúzta, fosztotta volna» (IV. 119—123.). — A katonák — hadakozó vitézek — hadba menetel előtt kötelesek megtudakolni : igazságos-e a had ellen való «indulat», avagy nem. Ha hamis, nem kell «reáfutni», de ha igaz, tartozik szolgálni, mégpedig megelégedéssel. «Viszon ellen járván, jaj mindennek, mert csak isten markában vannak, akár éljenek, akár haljanak» (IV. 120.). Meg kell említenünk a Karthauzi Névtelennek még Aba Sámuelről vallott véleményét. Aba Sámuel ugyanis kedvezett az egyszerűbb néprétegnek, a parasztoknak a nemesekkel szemben, és bizonyos népszerűségnek örvendett közöttük még halála után is.1 Névtelenünk — bizonyára használt krónikája tájékoztatásának hatása alatt — elítéli («gonosszá lett»), és úgy állítja elénk, mint aki felette elszaggatá a szegény népeket a kereszténységtől kegyetlenségének miatta (V. 82. ; V. 326.). 1 Bartoniek Emma : Szociális problémák az Árpádkorban. Domanovszky Emlékkönyv. Bp. 1937. 46. 1.
