Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Zimándi Pius: Kódexirodalmunk és a társadalmi kérdések
306 ZIMÁNDI PIUS megnyílt az út attól kezdve, hogy IV. Ince 1245-ben a Rend minden ingóságát, ingatlanát a római szentszék tulajdonának jelentette ki. Két évvel később pedig megengedte, hogy egyes rendtagok, prokuráto- rok pápai tekintéllyel szabadon foglalkozhassanak anyagi ügyekkel, vásárolhassanak, eladhassanak. Mindez a probléma természetesen fölmerült a domonkosoknál, a «prédikátor szerzetbelieknél» is. Nyomát lelhetjük egy domonkos kódexünknél : Szent Domonkos Életében. A szent kijelentése olvasható benne : «Nem illik alamizsnából élő szerzeteseknek drága pénzből csinált házoknak lenni». Majd fölveti a sokakat foglalkoztató kérdést a kódex : «Mit mondana ez szent atya, Szent Damankos, ha mastan néznéje az frátereknek kiszélesedett vagy megnagyejtott egyházokat, házokat és cellájokat, kiket kifaragtanak, mennyben felemeltének, és nagy pompával megékesöjtöttek faragásokkal és Íratásokkal és boltokkal?» Világos okfejtéssel adja meg a választ. «De hol szükség kényszerejt, kinek nincsen törvénye, de ő tészen magának törvényt», ott nem tiltható. «Az örekségnek birodalma» erősen tiltva van, de a pápák megengedhetik. «Anyaszentegyház es elváltoztatja az ő törvényét és szerzését, mikoron szükség kényszerejti vagy használatosság (= haszon). Sem kell ezt tulajdonejtani könnyűségnek, de okosságnak.» Alapításkor nem volt ennyi szerzet, «mastan kedég megsokasultanak a kolduló szerzetek ... meghidegült sokaknak isteni szerelmek», nem adakozók már az emberek, megszaporodtak «az szűk idők, éhségek, háborúságok ... ezeknek miatta lettenek fesvények alamizsnaadásra», és inkább egyházi öltözetekre, kápolnákra költik pénzüket. Ez hiúságukat is kielégíti. Mindezek miatt szükséges, hogy vagyona legyen a rendeknek, mert végső fokon élni csak kell valamiből (III. 180—181.). A kolostor falain túl is igen erős érzék mutatkozik a szegénység iránt. Amint Barlám egyik példájának királya kifejezi, miután megrakott egy kívülről csúnya ládát drágakövekkel : ez a láda hasonlatos a szegényekhez, «kiket én tisztölek, kik kívül jóllehet hogy alávaló ruhákkal őtöztessenek, de maga belől mindön lelki jószágoknak illatjával fénynek» (VI. 221.). Kegyelmességnek a jegye, ha valakit Isten szegénységre hágy esni, mert nem akarja, hogy elveszjen, érdemére lészen az (IV. 124. ; V. 187.). Lelkitükrökben és a kegyes olvasmányok, szentbeszédek bűn-felsorolásában mindig ott szerepel : szegényeknek megutálása, irgalmatlanság szegényekhez, özvegyekhez, árvákhoz. (Ez végighúzódik a XVI. század egész vallásos irodalmán is.) Valahogy a középkorban élőbb volt a hit — amint ezt számtalan utalás igazolja — minden szegényben Krisztust látni. Nem megvetendő tehát a szegénység, de fölbukkannak szégyenlésének nyomai is. «Az nemességes szent szűz, magyeri királynak nemes leánya» Boldog Margit, aki «vala minden szegénységnek szeretője és megtartója», gyakorta adatott az ő nevében alamizsnát szegényeknek, jelesül pedig szemérmes, titkon való szegé-
