Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Ivánka Endre: A trichotomikus anthropológia a középkori és az ókori filozófiában
224 IVÁNKA ENDRE gondolkodás vezet, mivel a bűn a szellemi világtól elfordítja a lelket a testi világhoz. Ez a szemléletmód egészen jogos és helytálló, amíg tudatában vagyunk annak, hogy itt teológiát űzünk, hogy az ember «teljes, ép és sértetlen természete» alatt nem a szoros értelemben vett emberi természetet értjük, hanem azt az állapotot, melyet az Isten elgondolása és rendeltetése az embernek szánt volna, ha annak bűne nem fosztotta volna meg őt ezektől a javaktól. Ebből a szempontból jogosan nemcsak az «oculus contemplationis»-t az ember «ép természetéhez» tartozónak tekinthetjük, hanem az oculus rationis-ról is állíthatjuk azt, hogy jelenlegi állapota, melyben «animum et ea quae in animo sunt», csak «ex parte videt» MPL 176, 320. nem «természetes», hanem a bűn következménye. Dogmatikai szempontból ott kezdődik a veszély, amikor az így értelmezett «természetet» azonosítjuk azzal az emberi természettel, melyről a filozófia, az ontológia, az anthropológia beszél, vagyis amikor a filozófiailag analizálható emberi természet egyik mozzanataként kezdjük tekinteni azt, ami az emberben a természetfölötti élet, a természetfölötti rendeltetés princípiuma — az örök boldogságot, mint végcélt, a kegyelmet, mint erkölcsi mozgatóerőt, a hitet és a misztikus élményt, mint magasabb megismerések forrását — ; amikor, egyszóval, az üdvtörténetből ontológiát csinálunk. Azzal tudniillik, hogy a természetfölötti élet szempontjait belevonjuk a természetes ember létstruktúrájába, csak látszólag felemeltük az emberi természetet, az emberi létet a természetfölötti síkra ; valóban a természetfölöttit a természet szférájába süllyesztettük. Ez a veszély mindig fenyeget az ú. n. «trichotomikus anthro- pológiá»-ban (mely az egész középkorban — a filozófia, a teológia és a misztika terén — elég fontos szerepet játszik), sőt azt mondhatjuk, hogy ez az egész anthropológiai schéma egyenesen abból veszi eredetét, hogy a természetfölötti élet princípiumát, a «pneumá»-t harmadik elemként állították a test és a szellem, vagy az alsóbbrendű (éltető és érzelmi) és a felsőbbrendű (gondolkodó és szemlélő) lélek dualitása mellé.1 Igaz, hogy van ennek a trichotomikus schémának — legalább látszólagos — szentírási alapja : Szent Pál az egész emberről beszélve (I. Thess.5, 23), három részről beszél: nvev/za-ról, yw^-ről és ampa-ról. A modern exegeták azonban, úgy katolikus, mint protestáns részről, egyetértenek abban, hogy Szent Pál itt nem a kérdésben levő tricho- tómiát alkalmazza, hanem a nvev/za alatt vagy a magasabbrendű lelki princípiumot érti úgy, hogy a w>xfl tisztán csak a vegetatív és az ösztön1 Két dualitásról lehet szó azért, mert kétféleképen alkalmazzák ezt a trichotomikus schémát : vagy az egész emberre vonatkozólag (akkor a test áll szemben a szellemmel), vagy csak a létekre vonatkozólag (akkor a léleknek alacsonyabb- és magasabbrendű részre való osztását jelentette, amely az egész antik és középkori filozófiában szokásos.)
