Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Ibrányi Ferenc: A keresztény életeszmény erkölcsi tartalma
208 IBRÁNYI FERENC valóban kiemeli az embert önmagából és Krisztus által belekapcsolja minden érték és lét ősforrásába, az Istenbe. Az ember erkölcsi életével benső feszültség jár együtt, amely a személy és értékrend, a példakép és követő egyesítő kapcsolatából és szétválasztó távolságából születik. A kapcsolat mélysége és a távolság nagysága arányában intenzivebb, vagy kevésbbé intenzív a feszültség. Ez a feszültség szükséges ahhoz, hogy az erkölcsi feladatok sorompóba állítsák az ember egész énjét, föltámasszák és tettbe feszítsék a lélek mélyén szunnyadó legjobb tehetségeket. A Krisztus-követés fölkavarja az ember egész énjét és folyton erősödő feszültségbe állítja. Mert olyan példaképet állít az ember elé, akinek a vonásait folyton tökéletesebben mintázhatja meg önmagán, de akit tökéletességben soha el nem érhet. Sőt minél jobban lesz valaki Krisztushoz hasonló, annál mélységesebben és elevenebben, annál konkrétebben és sokrétűbben jut annak a tudatára, hogy az isten-emberi mintaképhez mérve mennyire tökéletlen. Ez a magyarázata annak, hogy aki a tökéletesség útjának kezdetén áll, eléggé tudatában van saját nagyságának és tökéletességének. Mert jól látja önmagát és nagy távolságban roppant elmosódottan látja a példaképet. Viszont minél jobban előrehalad ezen az úton, annál jobban bontakozik ki az Isten-ember fölségben és szentségben elérhetetlen alakja és ráfüggesztve szemeit az isteni Mesterre mind kisebbnek, mind törpébbnek, mint torzabbnak találja önmagát. Gondoljunk Szent Pálra, aki az em- beiekkel szemben olyan ragyogó öntudattal védelmezte apostoli elhivatottságát és méltóságát. Ha a példaképre tekintett, önmagát idétlennek, elvetélt magzatnak látta, aki nem méltó arra, hogy apostolnak hívják.1 Viszont a kitölthetetlen távolságnak mind világosabb szemlélete nem ernyeszti, hanem táplálja a benső feszültséget, mert a feszültség alapja és kiindulópontja Krisztus és a lélek kapcsolata, folyton mélyebben és sokoldalúbban fogja át a lelket, továbbá a Krisztust követő tudja, hogy bár távolabb érzi magát a mintaképtől, a valóságban hasonlóbb lett Krisztushoz. A nagy szentek életével kapcsolatban nem egyszer az a kérdés támad az olvasóban : emberi szervezet hogyan bírja el azt a testre is átáradó, minden idegszálon végigszáguldó, fergeteg- erejű benső feszültséget, amelynek tűzében nem érezte a tűzvész lángját és a zsarátnok pörkölését, ha onnan betegeket kellett kimenteni, amelynek melegében mezítelen lába melegítő nyommá tette a havat, amelynek viharában egész nap dolgozott, éjjel imádkozott és szervezetének elég volt az a pihenés, amit egy órai alvás adott, ez is állva, az ajtófélfának támaszkodva. Hiszen ha az orgonába vihart eresztünk, megrepednek a sípok, ha a művészi megélés indulatában beletép valaki a hurokba, elszakadnak a hurok, ha a villamos áramvezetékbe villám csap le, megolvad a rézdrót ! 1 Kor. I, 15. 8—9.
