Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Bendefy László: Az ázsiai magyarok megtérése. (Folyt.)
IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN 375 mák egyik-másikát bizonyára ő bogozhatná ki legkönnyebben, mert a legalaposabb előtanulmányokat jelen művével éppen ő végezte el. Örömmel jegyezzük ide, hogy Harsányinak végig sikerült megtartania a tudós előkelő objektivitását. Ha egy-két állításával mégsem tudunk egyetérteni, az ezen az elismerésen nem változtat. «Minden olyan emberi társaság — írja egy helyen —, amelynek látható felsőbbsége van, tagjaiban és egészében fokozatosan rosszabbodik» (30. 1.). A szerző ezt maga is paradoxonnak mondja, de nehezen is tudná bizonyítani, hogy a kettő — látható felsőbbség és rosszabbodás — között szükségszerű összefüggés van. Az idézett mondat pedig ezt látszik feltételezni. Hogy a domonkosrend «célul nem a szerzetes saját lelkiüdvösségén való munkálkodást tűzte ki, hanem a másokén valót* (302. 1.), ebben a kizáró fogalmazásban bizonyára a szerző akarata ellenére félreértésre adhat alkalmat. Hiszen éppen az ő munkájából tűnik ki, hogy a domonkosrend sem mellőzte, nem is mellőzhette minden szerzet elsődleges célját : a tagok önmegszentelését. Sehogyse tudjuk elfogadni megállapítását, hogy a domonkosrend a rendi reformmal és újszerű stúdiumával «a reformáció útja egyengetésében nem kis szerepet játszott* (29. 1.), bár tárgyilagosan megemlítjük, hogy maga is hozzáteszi, hogy ez az egyengetés csak «önkénytelen» volt (115. 1.), sőt hangsúlyozza, hogy a domonkos obszervancia «a római egyház keretein belül és a szentszék iránti feltétlen engedelmességben élt» (75. 1.). Mi éppen ez utóbbiban látjuk azt a kardinális különbséget, amely nézetünk szerint még az «önkénytelen» útegyengetést is kizárja. Sajnáljuk, hogy a szerzetesség eszméjének fejlődésénél a pusztán kontemplativ és az aktív rendek közé legalább egy-két mondattal nem iktatta be mint szükséges fejlődési fokot a plébániákon pasztoráló premontrei rendet (hozzáférhető lett volna Heijmann alapos műve : Untersuchungen über die Prämonstratenser Gewohnheiten, Analecta Praemonstratensia, 1928. köv. évf.). Még korainak tartjuk a Mályusztól átvett ítéletet, hogy a magyar premontrei rend érintkezése a nyugattal megszakadt, tehát nyugati kultúra közvetítésére nem volt alkalmas (v. ö. erre nézve Oszvald Arisztid : Fegyver- neky Ferenc sági prépost és rendi visitator, továbbá Gábriel Asztrik : Breviárium-típusú kódexek, mindkettő a Szent Norbert Emlékkönyvben, Budapest, 1934). A domonkos püspökökről szóló fejezetben Kolozsvári Jánoshoz Juhász Kálmán értekezése (Két kolosmonostori püspök-apát a XVI. században, Kolozsvár, 1933), a domonkos inkvizícióról szóló, egyébként is vékony fejezethez pedig Tóth László műve (Tanulmányok a szegénységi vita forrásának történetéhez XII. János pápa korában, Budapest, 1934) szolgáltathattak volna még adatokat. Harsányi műve éppen kiválóságánál fogva igényelt alaposabb szemrevételezést. A mondottak ellenére is megérdemli, hogy a magyar katolikus teológiai tudományosság reprezentatív orgánumának lapjairól őszinte kézszorítással üdvözöljük érte. Hermann Egyed. Dr. Németh Gy. Kálmán: Találkozunk-e még? Mercur ny. Győr, 1939. n. o. 53 oldal.