Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Bendefy László: Az ázsiai magyarok megtérése. (Folyt.)
372 IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN lyel együtt megszűnik, mivel azonban a főkegyúri jog — az előbb kifejtettek szerint — nem a király személyét, hanem a királyi méltóságot illeti, az nem szűnt meg, hanem gyakorlása épúgy szünetel, mint ahogyan szünetel a királyi hatalom gyakorlása is. Ezt az okoskodást alátámasztja a 35. kánon is. Továbbá figyelemreméltó, hogy az egyéb tekintetben körültekintő 75. kánon nem rendelkezik a privilégium sorsáról arra az esetre, ha a jogosított méltóság gyakorlása szünetel ; ezek alapján pedig jogosan támaszkodhatunk a 76. kánonra, amely a privilégium nemgyakorlásának következményeiről beszél. E kánon szerint nemgyakorlás miatt a másokra nem terhes privilégium soha sem szűnik meg, de ha a magyar király főkegyúri joga másokra nézve terhet jelentene, akkor is csak a törvényes elévülési idő, avagy hallgatag lemondás után szűnnék meg. A 70. és a 76. kánon szerint tehát eme okoskodás alapján még az elévülési időn túl is érvényben marad a leendő magyar ki ály főkegyúri joga, ha azt méltóságot illető privilégiumnak tekintjük. Ezzel kívántuk bizonyítani, hogy az elnevezés különbözősége különböző okfejtésekre adhat alkalmat. A harmadik munka : «A világiak szerepe az egyházi vagyonkezelésben», Lipics József tollából került ki. Amióta az államok az Egyházat közjogi személyiségnek tekintik s nem fedezik állami kiadásként összes költségeiket, az Egyház mindjobban rászorul hívei támogatására. Ezzel együttjár, hogy az Egyház kénytelen bekapcsolni a laikusokat az egyházi vagyonkezelésbe, ami viszont azt a veszélyt hozza magával, hogy az egyházi vagyonkezelés eltávolodik a kánonjogi elvektől. A kérdés vizsgálata tehát jelentős feladat. A probléma német kutatója, Schröcker, akinek «Die Kirchenpflegschaft» című munkáját szerzőnk is idézi, másik könyvében (Die Verwaltung des Ortskirchenvermögens, 53. lap) a kérdést abból a szempontból vizsgálja, hogy az egyházi vagyonkezelés szabályozása az Egyház és az állam részéről közösen intézendő vegyes ügy (res mixta). Szerzőnk nem téved erre az alapra, sőt végig érvényesíti azt az elvet, hogy «az Egyház hierarchikus felépítettségét meg tudja védeni abban az esetben is, ha az egyházi vagyonkezelés körül a világi elemet is jogokhoz juttatja». A könyv az Egyház vagyoni jogképességére és a vagyonkezelésre vonatkozó kánonjogi elvek általános vázolása után részletesen ismerteti azt a két egyházi intézményt, amelyekben a világiak «a kánonjog rendelkezésein túlmenő jogokat» kaptak az egyházi vagyonkezelésben. Az egyik a magyar szempontból annyira fontos Erdélyi Római Katolikus Státus jogutóda, a Gyulafehérvári Egyházmegyei Tanács, a másik a franciaországi Associacions Diocésaines, amelyek az Egyház és az állam 1905-ben történt szétválasztása után húszéves harc eredményeképen 1924-ben létesültek a francia egyházmegyékben, amelyek szervezete a laikusok nagyobbmérvű bevonása ellenére sem ellenkezik a kánonjogi elvekkel. Tárgyi szempontból ez is érdekelheti nálunk a kérdéssel foglalkozókat. Végeredményben megállapíthatjuk, hogy mindhárom könyv értékes nyeresége a magyar kánonjogi irodalomnak. Kontor Lajos. Gálffy László S. J.: Istenfiűi életünk. Budapest, Szent István-Társulat 1939. 553 oldal.
